Magvető Kiadó strana 17 z 40

Sok szereplője van a szerző (hihetetlen!) hatvanadik születésnapját ünneplő plazmabálnak: bökversek, haikuk, limerickek, songok, kuplék, sanzonok, kisnóták a nagyvárosról. Ezekben a lírai társas játékokban bármi előfordulhat: váratlan csavarok, csúsztatott rímek, szürreálba átúsztatott képek. A nonszensz, mint common sense. A mindennapi abszurd. Ahogy arra rácsodálkozunk. Garaczi László bölcs tudása hogy a komoly és a komolytalan, a nehéz és a könnyű nem ellentéte egymásnak, hanem ugyanannak a vetülete, változata. A Plazmabál lírai tréfáit is ez a huncut-mély filozófia jellemzi.

"Az 1944 májusában deportált erdélyi magyar orvos, dr. Nyiszli Miklós németországi tanulmányainak és szakmai felkészültségének köszönhetően dr. Josef Mengele boncolóorvosa, s mint ilyen, kivételezett helyzetű sonderkommandós lett. Nyolc hónapon keresztül volt szemtanúja Auschwitz-Birkenau minden borzalmának. Visszaemlékezése 1946-ban jelent meg először. Azóta a holokausztirodalom fontos, számos nyelvre lefordított művévé vált, egyik ihletője és fő forrása Nemes Jeles László Saul fia című Oscar-díjas filmjének is. Kötetünkben az 1947-es debreceni második kiadás szövege mellett függelékként Nyiszli háború után jegyzőkönyvbe mondott két rövid tanúvallomását is közöljük. Vági Zoltán történész, a téma és a film szakértője bevezető tanulmányával és jegyzeteivel helyezi új megvilágításba a világ egyik első szemtanúi beszámolóját a birkenaui Sonderkommando valóságáról." ( a Kiadó) "Hálásak lehetünk Nyiszli Miklósnak, az erdélyi doktornak, amiért volt ereje szembenézni a modern történelem olyan tömeggyilkosaival, mint Mengele, Muhsfeldt és Moll. Meg tudta őrizni tartását, gerincét és morális integritását. Képes volt megmaradni embernek és orvosnak ott, ahol annyian kudarcot vallottak, leszerepeltek, megbuktak. Megköszönhetjük neki, hogy túlélte, hogy visszajött, és elmondta nekünk, mit látott. Megköszönhetjük, hogy átlagemberként fel tudott nőni a történelmi feladathoz. És botcsinálta Faustként, afféle kényszer szülte modern Josephus Flaviusként képes volt megörökíteni a zsidóság, a magyarság és az emberiség egyik legnagyobb tragédiáját." (Vági Zoltán)

Esterházy Péter 2009 és 2015 között írt drámái először kerülnek kötetbe. Műfaji, szerkezeti, nyelvi szabadságuk és jellegzetességeik, sajátos szerzői utasításaik nem ismeretlenek a Daisy, a Búcsúszimfónia és a Rubens olvasói előtt, ahogyan a zenei kompozíciókkal való kísérletezés sem. Talán csak több lett a csönd. Az öt felkérésre írt öt különböző, saját törvényekkel bíró szöveg a korábbi művekkel, az európai drámairodalommal és egymással is szüntelenül kapcsolatba lép. Angyalok és kihallgatótisztek, Haydn és Joplin, apák és fiúk, egy dadogó próféta és az öregedő Úr, család, hagyomány, válság és felelősség, hit, szabad akarat, alkotás és pusztulás - a szín változik, a drámák közösek. Rémület, vidámság, bizakodás és kilátástalanság. (csönd vagy zene, vagy csönd, mely zene) Esterházy Péter egyik nagy drámaírói teljesítménye ez.

Három költő kisregényét tartja kezében az Olvasó. Babits Szegeden, Jókai a levert forradalom utáni bujdosás idején, Bessenyei György szülőföldjén, Tiszabercelen, a magyar vidék pusztaságában. Mindannyian számkivetettek. Mindannyian remeték, elhagyottak, elveszettek. De mindannyian készülnek valami nagyszabásúra, valami rendkívüli teljesítményre. Magukra készülnek. A kiteljesedésre. Mindahányuk készülődésének tétje a magyar irodalom egy kivételes eseménye. A történetek arról szólnak, hogy megcsinálják. Unikális magyar próza ez, Mészöly és Ottlik hangját egyaránt idéző, a sűrűség, a sűrítettség mámorával áthatott, a tárgyi és a természeti világot líraian és tudományosan részletező. Mindemellett afféle minimalista enciklopédia is, amely időről időre lélegzetelállító panorámákat mutat nekünk. Arról szól ez a három egymással összefüggő szöveg, hogy a magány lehet ugyan menedék, lehet büntetés, lehet a sors különös nehezménye, ám a zsenialitás előbb-utóbb kibontja a maga súlyos rétegeit, szabaddá teszi a lelket, és olyasmit alkot, ami egy nemzet nyelvében maradandó lesz. Három kisregény, három borostyánkő, amelyből három arc néz ránk eddig kevéssé ismert módon. "El kellene utazniuk. Itt hagyni a beteg vesét meg a gyenge szívet, legyőzni a testet. Kikocsizni kettesben Pusztakovácsiból." (részlet a könyvből)

A Jákob lajtorjája szerelmek regénye, hol jellegtelen, hol történelmi jelentőségű hétköznapok krónikája, szeszélyesen indázó családtörténet, sok-sok emlékezetes figurával, finom ívben kirajzolódó szerkezetű elbeszéléssel. A regény középpontjában két ember egymás mellé állított sorsa áll. Az egyik Jakov Oszeckij, a könyvek embere, a XIX. század végén született értelmiségi, a másik az 1943-ban született Nora, Jakov unokája, aki Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, színházi tervezőművész, öntörvényű és tettre kész személyiség. "Találkozásukra" a XXI. század elején kerül sor, amikor Nora végigolvassa a nagyszülei, Jakov és Marija ifjúkori és felnőttkori levelezését, majd a KGB archívumában a nagyapja aktája is a kezébe kerül... Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát. Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.

Krízishelyzetben mesét mondani óriási felelősség, mert sok múlik azon, hogy milyen folyamatokat indít el egy történet. Épp ezért a klinikai meseterápiában különös gonddal válogatott meseanyagra van szükség. Ennek kialakításában segít Boldizsár Ildikó új kötete, amelyben a személyiségfejlődés során bekövetkező válságokra és traumákra - nevezetesen kilenc rizikóhelyzetre - találhatunk mintegy ötvenkét mesét. A mesékhez írt rövid kommentárok, az úgynevezett "mesekalauzok" csupán gondolatébresztő és inspiráló segédeszközök a mesemondóknak, segítő szakembereknek és életválságban lévőknek, hiszen senki sem kerülheti meg azt az egyéni utat, amely a mesék értéséhez és a mesékből nyert tapasztalatok megvalósításához vezet. A könyvbe kizárólag azok a mesék kerültek, amelyekről biztonsággal állítható, hogy az adott életválságban képesek megnyitni a helyzetre vonatkozó archaikus kódokat, akár azért, hogy tükröt tartsanak, akár azért, hogy egy lehetséges fejlődési utat mutassanak, akár azért, hogy mintegy javítókulcsként működve korrekciós lehetőségként működjenek. A gyógyító folyamatok a jól megválasztott mese, a terapeuta-kliens kapcsolatának minősége és a mese kiváltotta változások mértékének megfelelően indulnak be. Az Életválságok meséi mindháromhoz segítséget nyújtanak. Boldizsár Ildikó 1963-ban született Dunaújvárosban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem esztétika-magyar-népművelés szakán végzett 1986-ban. Az egyetem után hét évig szerkesztőként dolgozott az Országos Széchényi Könyvtár Új Könyvek Szerkesztőségében. 1993-1996 között a Pesti Szalon Könyvkiadóban volt felelős szerkesztő. 1999-2003 között a Nemzeti Tankönyvkiadó Társadalomtudományi Szerkesztőségét vezette főszerkesztőként, majd 2008 januárjáig a Magvető Kiadóban volt főszerkesztő. Jelenleg művészetterapeutaként dolgozik. 1987 és 1993 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében volt mesekutató ösztöndíjas, a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsától 1999-ben kapta meg a néprajztudomány kandidátusa címet. A Magvető Kiadónál megjelent művei: Mesék férfiakról - nőknek (2007), Mesék nőkről - férfiaknak (2007), Mesék anyákról (2008), Mesék apákról (2008), Mesék életről, halálról és újjászületésről (2009), Meseterápia (2010), Mesék testvérekről (2012),Mesekalauz úton lévőknek - Életfordulók meséi (2013), Mesék boldog öregekről (2014), Meseterápia a gyakorlatban (2014), Mesék az élet csodáiról(2015), Életválságok meséi (2016) Díjai: Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1991), Az Év Könyve Artisjus-díj (1992), Az Év Gyerekkönyve IBBY-díj (1998, 2005), Fitz József-díj (2002, 2010), Aranyalma-díj (2003), József Attila-díj (2006).

"Krasznahorkai visszament Kínába." Ezzel a mondattal kezdődött e könyv első kiadásának fülszövege. Most a szerző visszatért ehhez az utazáshoz, átdolgozta a szövegét, új távlatból pillantunk tehát Kínára. Az urgai fogoly olvasói úgy búcsúzhattak el tőle a regény utolsó lapjain, ahogyan ő búcsúzott el akkor "az utolsó ókori birodalomtól": szomorú emelkedettségben és illúzióktól megfosztottságában is gazdagon, s abban a hitben, hogy a Nagy Kaland, melyben a főhősnek szembesülnie kellett egy gyökeresen más világgal, véget ért. Ez a könyve azonban mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a Nagy Kaland sokkal több volt, mint egy utazás története, s így nem is érhetett véget: hisz a szembesülés helyszíne bár Kína volt, tárgya és alanya megkerülhetetlenül az európai ember, a saját civilizációját krízisként megélő menekülő, akinek elsősorban saját szép új világát kell megértenie. Krasznahorkai a Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényben 2002-ben tett újabb útjáról adott lélegzetelállítóan izgalmas beszámolót. A főhős a klasszikus kínai kultúra forrásvidékén, a Yangce-torkolattól délre elterülő tartományokban, Nanjingtól Ningpóig, Yangzhoutól Putuoshanig, Jiuhuashantól Shanghaig keresi e magasrendű civilizáció nyomait. A hajdani Írástudók mai leszármazottaival beszélgetett: költőkkel és szerzetesekkel, festőkkel és kertművészekkel, divattervezőkkel és muzeológusokkal, irodalomtörténészekkel és könyvtárosokkal, s mindenkinek ugyanazt a kérdést teszi fel, hogy ugyanis hová lett, miért omlott össze ez a klasszikus kínai kultúra, s mit kezdhet e veszteség súlya alatt a modern ember.