Najnovšie - Svetová beletria strana 225 z 453

Párizs, 1463 – A Châtelet tömlöcében Villon raboskodik, halálos ítéletének végrehajtására várva… Anglia, 1912 – Tatiana Kensington Burroughs, a Kensington-major úrnője New York-i utazást tervez a kor legnagyobb és legmodernebb óceánjáróján, a Titanicon… Actiumi-öböl, i. e. 31 – A Marcus Vipsanius Agrippa által vezetett hadiflotta felsorakozik, hogy megakadályozza Antonius és Cleopatra szökését Görögországból… London, 2018 – Adam Banks antikváriustól, az SAS valamikori ezredesétől elrabolják legértékesebb kincsét, az időkristályt… 2018. június 7-én megáll az idő a Földön! A köztes világ alakváltói, az időn kívül létező primorok azonban adnak egy utolsó esélyt néhány kiválasztottnak, hogy megfordítsák az emberiség sorsát. A tét nagy, az idő rövid: mindössze néhány órájuk van a feladat végrehajtására… Miként kapcsolódik a történetbe az ókori Római Birodalom és Marcus Vipsanius Agrippa, a középkori Párizs és François Villon, illetve a Titanic katasztrófája? Molnár Csaba idősíkokon átívelő, pörgős, izgalmas kalandregényéből mindez kiderül.

I had amazing years of experience in night life working as an exotic dancer, that made me who I am today and shaped my opinion about men and relationships. During my work I have realized, lots of men don't know how to treat a dancer, this points to the fact that lots of men don't know how to treat a woman. This current book is about certain situations and how men behave in clubs, I wrote it with openness and honesty. The main idea was while the whole world is judgemental towards strippers, nobody really talks about those men, who resort to our service. The book is basically a bunch of my stories about strip clubs, but focusing on the behaviour of the average customers.

"Emlékezéseim – írta e művéről Dumas – nem igazi emlékiratok. Olyan az egész, mint egy óriási és végtelen beszélgetés.” Ami igaz, ha az elbeszélés könnyed hangját, közvetlen báját, szeszélyesen szétdobált szerkezetét tekintjük. Csakhogy ez a vérbeli mesemondó nem is tudott volna “csak úgy” beszélgetni. Abban is (mert még sok másban) hasonlított Jókaihoz, hogy minden táj, melyen végigutazott, mindjárt háttérül szolgált egy regényének, minden, ami vele történt, automatikusan cselekménnyé vált, mindenkit, akire ránézett, első pillantásával irodalmi hősnek látott. Ezért aztán regényeiben is megőrzött valamit a beszélgetésből, beszélgetéseiben pedig mindig van valami a regényeiből vagy a színdarabjaiból. Így az Emlékeim, habár sok bennük a történelem, mégsem kortörténet, s bármennyi szó esik bennük írókról, színházról és színdarabokról, nem irodalomtörténet. “A mesélés életszükségletem – mondta egyszer. – S mihelyt mesélek, kitalálok.” Egyik legalaposabb ismerője és ismertetője, Hippolyte Parigot, így jellemezte A három testőr íróját: “Dumas nem a világegyetemet tükrözi, hanem önmagát vetíti a világegyetemre.” Az a Dumas, aki önmagát a világegyetemre vetíti, ízig-vérig romantikus alkat, ami így is illik a francia romantika egyik úttörőjéhez. Élete csupa esemény, csupa váratlan fordulat; s ha az élet esetleg adós maradna velük, ő maga indul a kalandok elébe. (Lásd a soissons-i katonai lőszerraktár korántsem veszélytelen “elrablását”.) Mindig tenni vágyik, s lehetőleg jót tenni; mindenkit ismer, és mindenkin segíteni akar. Tele van hittel, lelkesedéssel, ember- és életszeretettel. Az a személyes varázs, mely az Emlékeim lapjairól rabul ejt bennünket, nyilván ugyanilyen erővel áradt belőle magából is. Amerre megfordult, felpezsdítette az embereket, s jó emléket, gyakran egész legendákat hagyott maga után. […] Az Emlékeim Dumas születésével (1802) kezdődik, és 1833-ig tart, s bár szó esik Dumas apjáról, tehát az író születését megelőző eseményekről, s néhol beleszövődnek az elbeszélésbe 1833-nál későbbi epizódok is, a könyv lényegében Dumas gyermek- és ifjúkoráról, első barátairól, első szerelmeiről, első irodalmi sikereiről, a romantika kezdő éveiről és az 1830-as forradalomról szól.

Ez a mű Móra Ferenc, Papp Dániel, Gárdonyi Géza és Tömörkény István novelláit tartalmazza.TARTALOMJEGYZÉK:Gárdonyi Géza:PöhölyékPapp Dániel:Muzsika az éjszakábanA nagy JákobKultúrharc TiszaszállásonTömörkény István:Csata a katonávalA ravasz KabókFörgeteg János mint közerőA víz mellőlMóra Ferenc:Szeptemberi emlékFöldhözragadt János története

Shakespeare halálának 400. évfordulója alkalmából, a Hogarth Shakespeare projekt keretében neves angolszász szerzőket kértek fel egy-egy Shakespeare-dráma átdolgozására. A brit zsidó irodalom kiemelkedő alakjaként számon tartott Booker-díjas Howard Jacobson a Velencei kalmárt gondolja újra regény formájában. Jacobson a kezdetektől fogva megosztó színdarab antihősét, az egy font húshoz makacsul ragaszkodó Shylock figuráját a mai Észak-Anglia futballsztároktól és celebektől hemzsegő gazdagnegyedébe helyezi át. A fekete humorú átdolgozásban a hangsúly az apa-lány, illetve a zsidó-keresztény viszony ellentmondásaira tevődik át.

2012. február 29-én lett volna Thaïs 8 éves. Anne-Dauphine szabaddá teszi magát, félreteszi a munkáját, hogy a maga teljességében élhesse meg ezt a különleges napot. A könyv keretét ennek a napnak a jelen időben elmesélt eseményei adják, így az olvasó bepillantást nyer az írónő családja életébe és abba, hogyan ünneplik meg Thaïs születésnapját, hogyan őrzik az emlékét.Ugyanakkor a jelen minden egyes mozzanata, minden egyes szó és mozdulat felidézi a múltat, a Thaïs halála előtti és utáni eseményeket, melyek hol könnyeket fakasztanak, hol mosolyt csalnak Anne-Dauphine arcára. A könyv történetein keresztül az írónő mesél arról, hogy a családjuk hogyan próbálja meg Thaïs halálát feldolgozni; miért vállaltak egy negyedik gyermeket is, Arthurt, aki egészségesen született; mire tanítja őket Azylis, aki nem tud járni, beszélni, mozogni; és hogyan próbálja meg őt Anne-Dauphine „elengedni”; miért tartja fontosnak a házaspári kapcsolatot, miben tudnak egymás támaszai lenni. Az írónő beszél a hitéről, ami megtartotta a viharban; a szenvedés értelméről, a baráti kapcsolatok megtartó erejéről; mesél nagyfiáról, Gaspard-ról, aki őszinte szavaival mindig a lényegre tapint.  

A két kisregény elbeszélője 1978 áprilisában egy derűs nap délutánján épp baseballmeccset nézett a tokiói Dzsingú stadionban, amikor a pillanat hatása alatt megérett benne az elhatározás, hogy regényíró lesz. Így is lett, eljött az ideje, hogy elmesélje egy régi nyár végének történetét. Saját történetét a 21 éves, nevesincs egyetemista fiúról, Patkány nevű barátjáról, akivel J bárjában nyugati jazz zenére nyakalták a sört. Meg a japán diákmozgalmakról, a kapcsolatok közötti botladozásokról, veszteségekről, sérelmekről. És lányokról. Arról, aki lemondott az életről, vagy arról, aki nem csak azért különleges, mert hiányzik egy ujja, hanem mert ha egyedül van, különféle emberek szólongatják. Aztán szexről, de főleg szexuális merengésekről. És szenvedélyekről, a flippermániáról meg az újrajátszás lehetőségéről. Murakami két kisregénye már magában rejt mindent, ami a kiforrott művekre jellemző. Ebből a két írásból bomlik ki majd a Birkakergető nagy kaland, amely a szerző számára is meggyőző erővel bizonyította, hogy 1978-ban valóban regényíró született…

The first táncház in Budapest was held on May 6, 1972. It began as a private event for insiders, but within a year, it was swarming with urban youth. Thus began a grassroots revolution of dance, culture, and lifestyle, organized without political aims, which is referred to today as the táncház movement. And still, the táncház keeps attracting hundreds of thousands worldwide from Toronto to Tokyo. The expression táncház - literally: dance house - comes from Szék (Sic), a small Hungarian village in Transylvania, referring to their regular dance nights, and an opportunity for having fun, socializing, and dancing. And it soon became apparent that this rural folk tradition could also work in a contemporary urban environment. This book is the first comprehensive account of the history of Hungarian folk and world music. It is factual, yet easy to read. It sets out to present the social, cultural, and musical ingredients of folk music. It aims to analyse its trends, show the development of different styles, and introduce the key artists and evaluate their contribution to the genre.

Sophie Sullivan még csak ötéves volt, amikor fülig beleszeretett Jake McCannba. Húsz évvel később határozott meggyőződése, hogy a férfi még mindig úgy tekint rá, mint a Sullivan ikrek közül a „barátságosra". Feltéve, ha egyáltalán hajlandó ránézni. Sophie úgy érzi, hogy legfőbb ideje mindent megtennie annak érdekében, hogy a férfi meglássa benne azt, aki valójában… a nőt, aki mindig szeretni fogja. Mindehhez kiváló alkalmat jelent az első Sullivan fiú kápázatos esküvője.Jake mindig is mágnesként vonzotta a nőket, ám az egyetlen nőt, akit igazán akar, sosem kaphatja meg. Sophie nemcsak a legjobb barátja „elérhetetlen" húga, de azt sem engedheti, hogy a nő közel kerüljön hozzá, és felfedezze a titkát.Amikor azonban Sophie megjelenik az ajtajánál, Jake minden ábrándja életre kel. Képtelen betelni a bűnös csókkal, a szerelem érzésével. Tudja, hogy Sophie-t szeretni határozottan ostoba dolog… de hogyan állhatna ellen az érzésnek?

„Azzal kezdődött, hogy Simon leveleket kapott. Elég sokat megtudott arról, ami a rokonaival történt a háború alatt. Szinte mindegyiküket lágerbe vitték és megölték, kivéve az anyját, az apját és az öccsét. Ők, a szülei, az öccse és ő maga a gyűlölt búvóhelynek köszönhetően menekültek meg. A többiek kitöröltettek a történelemből. A barátai, akikkel játszott, a lányok, akik tetszettek neki, a szomszédok, a sarki boltos, a tanárai, az osztálytársai, az anyja és az apja teljes családja, mindenki odaveszett. Bűntudata volt, azt hiszem bűntudata volt, mert ő életben maradt, talán mindenkinek bűntudata volna ilyen helyzetben.” Merethe Lindstrøm norvég író, 1963-ban született Bergenben, jelenleg Oslóban él. Főként novellásköteteket és regényeket ír, de gyerekkönyve is jelent már meg. A Csenddé vált napok című könyve 2012-ben elnyerte a legjobb, skandináv nyelven írott irodalmi műnek kijáró Északi Tanács Irodalmi Díjat.

A Szerény ajándékok egy levélregény, amelyben a világ két végéről levelezik egymással két fivér – az egyik Szerbiában él, és megsérült az éppen véget ért háborúban, a másik Amerikában. Párbeszédet folytatnak a köztük lévő nemzedéknyi szakadékról, keletről és nyugatról, a régiről és az újról, a lehetséges történelemszemléletekről, kultúrákról, ideológiákról, életkörülményekről, mentalitásokról és sorsokról, és persze: lányokról, asszonyokról. Hatalmasak, de áthidalhatóak a két egymástól nemcsak földrajzi értelemben nagyon távoli kultúra között fölmerülő különbségek. A két férfi között korábban nem volt igazi testvéri viszony, de most, az e-mailek révén mintha a fizikai távolság ellenére (vagy éppen amiatt?) kialakulna egy kapcsolat, és ekkor már nemcsak a valamennyire mégiscsak közös múltban keresik gyökereiket, hanem a történelemben is – elsősorban persze Szerbia történemének elmúlt 20 évében. Uglješa Šajtinac a jugoszláviai Zrenjaninban született 1971-ben. 1999-ben diplomázott dramaturgia szakon a belgrádi Színművészeti Egyetemen. 2003 és 2005 között az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban dolgozott mint dramaturg. 2005 óta tanít az újvidéki Színművészeti Akadémián. Tagja a Szerb Irodalmi Társaságnak. Munkásságát számos díjjal ismerték el. Hadersfild című darabja 2005-ben elnyerte a Jovan Sterija Popović-díjat, amit a legjobb kortárs drámának ítélnek oda a Sterijino Pozorje Fesztiválon. A Szerény ajándékok (Sasvim skromni darovi) az Európai Unió Irodalmi Díjának szerb nyertese lett 2014-ben.

Alexandre Dumas legismertebb regénye feledhetetlen olvasmány mindazoknak, akik szeretik a kalandos történeteket. A regény cselekménye XIII. Lajos uralkodása alatt játszódik. Abban a korban, amikor egymást érik a cselszövések, amikor nyom nélkül tunnek el udvaroncok, katonák, gazdag polgárok, mert keresztezték a mindenható Richelieu bíboros útjait. A regény foszereploi, a királyi testorség három tagja és D'Artagnan lovag igazi jó barátok, akik esküvel fogadják, hogy tuzön-vízen keresztül szolgálják szeretett királynéjukat. Richelieu fondorlatos módon meg akarja buktatni a királynét. Ám nem számolt a négy lovaggal?

Móricz 1936 őszén a Ferenc József hídon találkozik egy fiatal lánnyal, aki öngyilkosságra készül. Magához veszi, majd örökbe fogadja -megmenti az életnek és a magyar irodalomnak. A volt lelenc és lágymányosi prolilány megrázó élettörténete szolgáltatja a nyersanyagot előbb a Csibe-novellákhoz, később, 1940-ben az Árvácska című regényhez. Ennek a könyvnek -amint Móricz vallotta- „ a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel”. A vérlázító tények azonban túlmutatnak önmagukon: a húszas-harmincas évek fordulójának alföldi tanyavilágában kallódó kis Állami Árvácska sorsában Móricz a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát írja meg. Nyomor-naturalizmusba vesző dokumentumregény helyett lírai pátoszú művet alkotott, amelyet „csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait”.

Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így. Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át. -Robin -suttogta a lány-, beszéljen őszintén... nem tudom... nem akarom hinni... Hogy szerette volna átkarolna a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot őrizte... És nem tette... nem tehette... -Robin -mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a férfi vállára tette. -Mit akar?... - kérdezte rekedten, türelmetlenül. - nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok! Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden ősöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne... Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tőlem, Molly... elátkozott, ha hozzám ér... Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll A Tigris vigyorgott rájuk. Az ős!

Miért ír egy vérbeli lírikus prózát? Talán azért, hogy kiderüljön, van átjárás a két műfaj között: nem csak epikus költemények léteznek, ugyanígy lehetséges a prózában is költőnek lenni, különösen a rövidprózában. A kötéltáncos épp ezt csinálja: lírikusként egyensúlyozva lépked a próza vaskosabb, sokszínű kötelén. Hol a jelenben, hol a múltban jár, de mégis a ma áll a figyelme centrumában, a mához hajol közel, akkor is, amikor a történetek jelen idejűek, és akkor is, amikor régi emlékeket elevenítenek fel. Lépkedünk színről színre, történetből történetbe, Nádler István kötéltáncos grafikái között. ,,Van egy történetem"" - ez az egyik írás felütése. Kántornak hangja is van ahhoz, hogy ezek a történetek feszesen izgalmasak legyenek, ez pedig ugyanaz az egyszerre személyes és tartózkodó, iróniával és szenvedéllyel vegyített, összetéveszthetetlen hang, amit már a versekből is jól ismerünk. S ha egy történet hősei netán ókori görögök, akkor se lehet semmi kétségünk afelől, hogy a történet rólunk szól.

Röhrig Géza verseskötete egyszerre brutális és érzékeny, letaglózó és közvetlen. Fő témája az identitás törékeny mivolta. Erre utal a cím is: az ember otthonosságát miképpen és hol találhatja meg, elsősorban saját magán belül? Úgy hogy ezek a gyökerek ne akadályozzák, ne botoljon meg a lépteiben. Egyéni és családi tragédiák rengetegébe vezet be minket Röhrig, de közben fogja a kezünk, halljuk a hangját. Gyilkosság, árvaság, árulás. Sebek és sérülések. Kitaszítottság. Ezek a versek közelről mutatják meg az áldozat összetettségét, azt hogy az áldozatban is ott van a rossz, a bestiális, az akarat; ott van benne - ha fogyóban is - az ember. A helyzetek, helyszínek és figurák jellegzetesen magyarok, de közben történetei - a bibliai képek révén - egyetemesen is érthetők. Mintha a szociológia és a teológia kapcsolódna össze. Röhrig a Saul fia című Golden Globe-díjas film főszereplőjeként nem eljátssza, hanem megjeleníti az auschwitzi sonderkommandóst, aki a túlélésért (vagy valami másért) tényleg mindenre képes. Röhrig Géza költőként is lemegy a mélybe, a sötétbe, ahol talán csak a nyelv és a hit világít, oda ahol az eredet és a vég, a gyökér és a sír nem egymás mellett van, hanem voltaképpen ugyanaz.

Egy író életművének alapos gondozását, a filológiai-irodalomtörténeti koronát a kritikai kiadás jelenti. Nem csak a szövegvariánsok, variációk, módosulások tűnnek fel a gondozott szövegben, de a keletkezés és a fogadtatás dokumentumai is. Természetesen csak kis lépésekben juthatunk el idáig, először az „Összegyűjtött", azután az „Összes"művek megjelentetése előzheti meg a „végső", azaz kritikai kiadást. Tamási Áron esetében jó okunk van feltételezni, hogy hamarosan eljutunk idáig, az utóbbi évtizedekben megéledő kutatási kedv a garancia erre, véli Urbán László irodalomtörténész, a kötet összeállítója. A jelen antológia az ismeretlenből válogat, vagyis első utánközlésekről (cikkek, tárcák, jelenetek, beszédek, feljegyzések) van szó, de nem maradtak ki Tamási nyilatkozatai, interjúi, korai írásai sem. Lezárásként a Függelék az íróra emlékezők írásaiból, nyilatkozataiból mutat egy csokorra valót. Az Eszmélj, Ábel! különleges Tamási-portré, ami az ismert életművet színesíti. Mert: „regényeim igényes nagy gyermekek. Mindig elégedetlenek és elvágyódnak hazulról a nagyvilágba. Színjátékaim nyugtalan kamaszok. Az elbeszéléseim az én legkedvesebb apró gyermekeim", nyilatkozta Tamási 1943 januárjában. Ott éltem szülőfalumban, Farkaslakán édesapámmal, aki egyszerű szegény gazdaember. Tizenegyen voltunk testvérek, én voltam a harmadik. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végeztem el, s utána, amikor kitört a világháború, harctérre mentem. A háború után alig múlott el egy esztendő, szűknek éreztem magam körül a falut, s elmentem világot látni; áthajóztam az óceánon, hogy meglássam Amerikát. Három évig éltem Amerikában. Voltam kocsimosó, kifutó, vegytisztító és kőműves-napszámos. Később azonban, egy erdélyi ismerősöm révén, bankba kerültem. Itt vált tudatossá bennem, a messze tengerentúli világvárosban az a lelkemben régen hánykolódó gondolat, hogy valamit tenni kell otthon a népért. A szegény székely parasztok lerongyolt követei egyre sűrűbben látogattak el hozzám álmomban s hívtak, hogy jöjjek vissza a havasi nép közé. Anyám kötényében hozta a sok-sok székely könnyet, hogy ez mind értem van, üljek hát hajóra. Nem volt maradásom. A „Szűzmáriás királyfi" című regényem - még az évben - már Kolozsvárott jelent meg. (1943)

2006 októberében egy négytagú család útra kel, hogy egy rozoga Suzukin átszelje Európát: elhagyja Magyarországot, és otthont találjon a „boldog északon". Kun Árpád új regényének főszereplő elbeszélőjét rafinált módon Kun Árpádnak hívják. Mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó. Bár a regény lapjain megelevenedik a soproni gyerekkor, a 2000-es évek magyar közege, az emigráció mindennapjai, a Megint hazavárunk nem csupán egy páneurópai bédekker. Inkább egy magával ragadó, letehetetlen útikönyv arról, hogy hogyan tudunk függetlenné válni őseink mintájától úgy, hogy mégis szeretjük őket, arról, hogy hogyan tudjuk magunkat megtalálni a mindennapi teendőinkben: arról, hogy hogyan tudunk felnőni. A szerző előző regényéhez, a Boldog északhoz hasonlóan ezt a könyvet is egyfajta hit hatja át: a bizalom abban, hogy az ember szabad akarata megnyilvánulhat abban is, hogy jó és javít. „Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy nagyon bonyolult választ fogok adni a készülő könyvemben", ígérte a szerző egy interjúban. A bonyolult, gyönyörű válasz elkészült.

A nagy hagyományú antológia az elmúlt év novellatermésének legjavát mutatja be.