Najnovšie - Filozofia strana 17 z 18

Muammar al-Kaddáfi gondolkodóban az a sajátos, hogy eszméit nem a szórakoztatás kedvéért tárja az olvasó elé, s nem is a szalonok látogatóinak szánja,hanem azoknak akiknek a gondolkozás csak rejtvény

Az elsodródott évtizedről szól Ördögh Szilveszter posztumusz kötete. Arról, hogy "az élet mindenkor igazabb, mint a legvegytisztább gondolati igazság, hogy az élet igazsága szép tud lenni, hogy a szép meg attól szép, hogy mulandó, s ami mulandó, az szomorú, a szomorúság pedig ábrándot veszejtően eszméltető, ábrándot veszejtően eszméltető pedig csak a valóság tud lenni."

Thomas Hobbes a 17. századi filozófia egyik kulcsfigurája. Mesterműve, az 1651-ben írt Leviatán, a modern államelméletek alapműve. Leviatán a közakaratot képviselő állam, mégpedig az ésszerű polgári állam modellje, amelynek hatalma korlátlan, de csak addig, amíg valóban képes megvédeni azokat, akiknek a nevében és megbízásából fellép. Hobbes fejtegetéseiben a védelem és az engedelmesség kölcsönös összefüggéseit igyekszik részrehajlás és hajbókolás nélkül feltárni, mert ezek feltétlen szem előtt tartását az ember természetes mivolta, valamint a természeti és a pozitív isteni törvények egyaránt megkövetelik.

Vajon a tudomány-e a filozófia vagy világnézet; életforma vagy életmód? Ezek a kérdések végigkísérik a filozófia történetét. Husserl életműve a XX. századi filozófia egyik legnagyobb szabású kísérlete a filozófia szigorú tudományként való kiépítésére. A kötetben található írás 1911-ben jelent meg, e nagyszabású programot vázolja, miközben számot vet a kor jellemző irányzataival. A beható kritikák közepette Husserl fölvázolja saját filozófiájának, a fenomenológiának a lényegét, s azt sugallja, hogy az általa körvonalazott filozófia mint szigorú tudomány egyúttal magasabb szinten egyesíti magában a bírált nézetek törekvéseit is. „Hogy a magunk nyomorán enyhítsünk – írja, utódainkra nem hagyhatunk örökségként szakadatlan nyomort… Ez a nyomor a tudományból ered. De a tudomány okozta bajt csupán a tudomány képes végérvényesen leküzdeni.”

A szerző neves filozófus, az olvasóközönség számos művét ismeri és szereti. Írásának alapgondolata, hogy az embert - lévén bizonytalan státusú, rögzítetlen lény - a mérték-hiány jellemzi. Ennek megnyilvánulásait és következményeit elemzi a görög tragédiáktól az újkori ember történelmi reményeinek szertelenségéig. Kimutatja: mihez vezet a gőg, amely elhiteti az emberrel, hogy uralkodhat a természet felett és megrendszabályozhatja a történelmi univerzumot is. A remények sérülésében és a kudarcokban a szerző nem puszta negativitást lát, hanem annak lehetőségét is, hogy fölismerjük határainkat, megértsük a végességet, amely az emberi létezést tiszteletre és figyelemre egyáltalán érdemessé teszi.

Lucretiust hitelesen csak művéből, a De rerum natura-ból (A természetről) ismerjük. Nagy tankölteménye hat fejezetből áll. Ebben az epikuroszi atomtan alapelveit, a lélek halandóságának sokszoros bizonyítását, az érzékelés folyamatát, Epikurosz kozmogóniáját és végül a meteorológiai, vulkanikus jelenségek magyarázatát írja le. A De rerum natura nem versekbe tördelt filozófiai értekezés, hanem igazi műalkotás: Lucretiusnak sikerült élővé tennie a száraz elméletet (például a híres porszemhasonlatban az atomok szüntelen áradását), szavakat és színeket talált a temészet tavaszi ébredésére és a tomboló viharra, a felhők sodródására az égen és a Cybele-papok mámorára stb.

Seneca három vigasztalása, Consolációja az ókori vigasztalásirodalom legérettebb alkotása. Az első egy asszonyhoz szól, aki elvesztette fiát, a második Seneca egy barátjához, aki testvérét siratja, a harmadikat pedig édesanyjához írta Seneca korzikai száműzetéséből. E műfaj elméletét Ciceró foglalta össze tömören: a vigasztalás első eszköze bebizonyítani, hogy nincs rossz, s ha van, nem jelentékeny; a második, rámutatni, hogy minden bánat és gyász az élet törvénye; a harmadik, bebizonyítani, hogy értelmetlen elemészteni magunkat a bánatban, holott világosan tudjuk, hogy nincs ellene orvosság. Tartalom: Marcia vigasztalása; Polybius vigasztalása; Helvia vigasztalása.

Marcus Aurelius, a császár és filozófus, az ókori Róma egyik legelőkelőbb családjában született. Hadrianus császár udvarában nevelkedett, s időszámításunk után 161-ben került a világbirodalom élére. Uralkodása a germán törzsek elleni szakadatlan háborúskodásban telt el. De a csaták közti rövid éjszakai pihenőkön a sztoikus bölcselet meggondolkodtató, szép sorait vetette papírra. Olvassunk csak bele:„Abban senki sem akadályozhat meg, hogy természeted törvénye szerint élj, s a közös természet törvénye ellenére semmi sem érhet.”Császár volt, vagy filozófus? Mindenekelőtt ember, aki mindnyájunkhoz tud szólni a múltból.

Daniel Quinn Izmaelje elnyerte a Turner Tomorrow Ösztöndíjat, amely a világ globális problémáira építő és határozott megoldást kínáló regénynek jár. A rendkívüli mű bestsellerré és egy kibontakozó szellemi mozgalom testamentumává vált. Quinn a B történetében, az Izmael folytatásában, e figyelemre méltó és nyugtalanító, meglepő gondolatokkal teli új regényben továbbviszi az Izmael üzenetét. Az Izmael megmutatta nekünk: hogyan lettek ilyenek a dolgok. A civilizációnkkal nem „valami baj van”, hanem alapjaiban, a lényegét tekintve hibás. A B története bebizonyítja, hogy a világot nem régi gondolkodásmódú emberek fogják megmenteni új programokkal – ha a világ egyáltalán megmenekül –, hanem új gondolkodásmódú emberek programok nélkül. Röviden: van egy jó meg egy rossz hír. A rossz az, hogy az emberiség ezen az úton haladva szükségszerűen elpusztul. A jó hír az, hogy az útról való letéréshez nem emberi természetünket kell megváltoztatni (ami lehetetlen), hanem csupán a kultúránkat, ami lehetséges. Nem egyszerű, nem garantált a siker – a lehetőség azonban adott. Ha egyáltalán meg tud menekülni a világ, akkor az nem az egyes tüneteket csillapítani akaró egyes programok eredménye lesz, hanem egy globális szemléletváltozás eredménye. A globális szemléletváltozás pedig az egyes emberek szemléletváltozásával kezdődik. A TE szemléletváltozásoddal!

A tudomány posztmodern világában a történetírás fő árama Lenin elméleti és politikai teljesítményét a terrorizmus és a diktatúra narratívájába helyezte. Lenin ismét ellentmondások nélkül áll előttünk, csak most ellenkező az előjel: a Lenin-kultusz helyét egy differenciálatlan ellenkultusz foglalta el Oroszországtól Amerikáig, Angliától Magyarországig. A könyv kísérletet tesz arra, hogy Lenin világlátását, gondolkodásának fő irányait, társadalomelméleti nézeteit a történetírás módszereivel rekonstruálja, újraértelmezze. Vlagyimir Iljics Lenin volt az, aki elsőként emelte a gyakorlati cél és program rangjára a tőke és a bürokrácia nélküli társadalom megvalósítását. Lenin vezetésével az orosz forradalom az „államnélküli” társadalom („kommunizmus”) megvalósításának első történelmi kísérletének indult. E folyamatban Lenin maradandó történelmi teljesítménye sok évtized távlatából rekonstruálható. Ugyanakkor a történelmi okok következtében elvetélt társadalmi forradalom „államellenes” és antikapitalista kísérletéből kisarjadt Szovjetunió hét évtizedes története szintén elválaszthatatlan Lenin nevétől, hisz ő volt a szovjet állam alapítója. A történész e folyamatban azt igyekezett megmutatni, hogy a gondolkodó politikus, az egyén miképpen alakította a történelmet és a történelem miképpen alakította őt, miképpen formálta át Lenin alapvető céljait és törekvéseit. Lenin gondolkodásának belső összefüggéseit megismerni és megítélni csak a konkrét történeti kontextusban lehet, amelynek helyreállításával mutathatja meg a szerző az életmű alapvetően új elemeit, ellentmondásait, maradandóságát és mulandóságát. A szerző célja az volt, hogy módszeresen összerakja a valóban összetartozó életrajzi és elmélettörténeti mozaikokat. Ennek következtében a marxista forradalmár, a politikus és a gondolkodó leegyszerűsítő ábrázolásaival szemben bonyolultabb, összetettebb kép kerekedik ki, amelynek megformálásában az is szerepet játszik, hogy a szerző nem tér ki sem a vitás kérdések tisztázása, sem pedig a történetírásban zajló viták elől. A könyv igyekszik lehántani Leninről a sok évtizedes rárakódásokat, és olyan képet állítani elénk, amely lehetőleg mentes mind a régi korszak apologetikus elfogultságaitól, mind az új korszak ellenkező előjelű manipulációitól.