Európa Könyvkiadó strana 18 z 143

"Úgy van az, hogy az ember gyereke spórul, törekszik, spórul, törekszik, spórul, törekszik, amíg csak bele nem vénül ebbe, ki nem hullik a haja meg a foga, s akkor hirtelen valami könnyebbséget érez a bal bordája alatt" - vallják generációk óta a Nádor vármegyei Égetthalmon tősgyökeres Balogh család tagjai, akiknek annyira a vérükbe ivódik a gyarapodási kényszer, hogy számukra az élet örömeire már csak gondolni is pazarlás. Világháború, forradalom, tanácsköztársaság vagy gazdasági válság sem tántoríthatja el őket - még a rozsdás boronaszögekből krampácsolt fogsorú fölszegi Hétkórság átka sem! Az évenkénti kikísérés ünnepén az elhalt rokonságukat vendégül látva csak úgy dagad a keblük az előbbre jutásuk felett érzett büszkeségtől; nem számít, ha ketten osztoznak is egy szemen és egy fogon, ha csonka kezűek, netán ténylegesen kígyót melengettek azon a dülledő keblen. A holtak pedig nemcsak falhatnak, vedelhetnek és mulathatnak kedvükre, de a halál némaságából szabadulva a nyelvük is megered: beteljesült vagy csalfa szerelmi kalandozásaikról mesélnek, egykori sérelmeket, vitákat hánytorgatnak fel, de még az is előfordul, hogy békejobbot nyújtanak régi haragosaiknak, vagy nászra kelnek az élőkkel.

"- Mi a problémája, Giovanni? - Prego, signore - lépett előre buzgón -, hogy az a könyv... az a könyv mond-e valamit... a szadizmusról?- Igen - bólintottam. - De miért? Leküzdhetetlen késztetést érez, hogy elpáholja Innocenzót? - No, no! Nem velem van gond. A barátnőmmel. - Ó... - visszakoztam óvatosan. - Mi a probléma? Lopva körülnézett, nem hallgat-e bennünket valaki. - Harap - suttogta."

Edgar Allan Poe, Emily Dickinson, Mark Twain, Henry James, Ernest Hemingway - a magyar olvasók által jól ismert Joyce Carol Oates az amerikai irodalom nagyjait idézi meg a Vad éjszakák-ban. A szerző az alkotók bőrébe bújva, nyelvezetüket, egyéni stílusukat finom árnyalatokkal utánozva életük utolsó heteit, hónapjait mutatja meg. Edgar Allan Poe halálának körülményeit posztumusz -a valóságban természetesen nem létező - naplójából ismerhetjük meg, amelyet egy csendes-óceáni sziget világítótornyának magányos őreként vezet, és talán nem meglepő, hogy számos hőséhez hasonlóan ő is tébolyultként távozik a világból. Mark Twain utolsó hónapjai azzal telnek, hogy szeretne minél közelebbi kapcsolatba kerülni az egyik legfiatalabb rajongójával, egy tizennégy év körüli kislánnyal. A novella közel felét kettejük levelezése teszi ki, de az író életének számos részletére is fény derül: szó esik kudarcokról, sikerekről, tragédiáról és boldogságról

Egy angol elitgimnázium csapatnyi diákja éppen csak elkezdi felfedezni a testi és lelki élet gyönyöreit és kínjait, amikor kitör az első világháború. A távolinak tűnő háború egy csapásra a saját történetükké válik, amikor tizenhat-tizenhét évesen a frontvonalban találják magukat. Gaunt, a félig angol, félig német "óriás" anyja hazafiasságát bizonyítandó kényszerül bevonulni, míg szerelme, az érzékeny, újgazdag Ellwood saját identitását és a reménytelennek hitt szerelmet keresi a háború poklában. A kamaszkor minden gyötrelme találkozik össze a legvéresebb valósággal. Látjuk a lövészárkokat Loosban, a gáztámadást Ypres-ben, a somme-i véres ütközetet, az emberi kegyetlenség és a modern haditechnika pusztítását, és mindeközben egy tökéletesen reménytelen, mégis banálisan megejtő történetnek szurkolunk, remélve, hogy a szerelem valahogy mégis győzedelmeskedik a világon. Alice Winn regénye egyszerre szól a legelemibb és legemberibb történetekről és az európai kultúrát alapjaiban megrázó szörnyű háború mindennapjairól. Az In Memoriam alapkérdése, hogy hogyan élhető túl a háborús kataklizma, mi marad az emberi érzésekből és mi menthető meg a távolba vesző békebeli világ kincseiből. Hiába ismerjük a száz évvel ezelőtti háború történetét, mintha mégsem tanultunk volna róla, belőle eleget.

1944-ben az alig tizennyolc éves Mathilde beleszeret az elzászi falujukban állomásozó francia csapat marokkói tisztjébe, Amin Belhadzsba. Mathilde, aki úgy érzi, hogy a háború megfosztotta fiatalságától, unalmas, szürke életre kárhoztatta, a romantikus regényekből megismert szenvedélyre, érzéki örömökre, kalandokra vágyik. A felszabadulás után követi férjét a francia protektorátusba, Marokkóba, amely ábrándjaiban a felhőtlen kék ég, a ragyogó napsütés, az illatos virágok és zamatos gyümölcsök földje. Ám csalódnia kell, egészen másmilyen valóság vár rá, új hazája hamarosan az elveszett illúziók országává változik számára. A fiatal pár Mekneszben telepszik le, ahol a franciák lakta Újvárost láthatatlan, ám annál leküzdhetetlenebb határ választja el az araboknak otthont adó óvárostól. Míg Amin ádáz munkával igyekszik az örökül kapott terméketlen, köves földből virágzó majorságot teremteni, addig a pénztelenségtől, kirekesztettségtől és magánytól szenvedő Mathilde egyre elkeseredettebben próbálja megtalálni a helyét ebben az etnikai, társadalmi és vallási konfliktusokkal terhelt világban, ahol voltaképpen mindenki idegen, mindenki "mások országában" él: a francia telepesek éppúgy, mint a bennszülöttek, a katonák éppúgy, mint a földművesek. És mindenekelőtt a nők, akik az évszázados hagyományok, szokások, szabályok rabjaként élik az életüket a férfiak országában. A lázadás, a robbanás elkerülhetetlennek tűnik...

A kilencéves Elsa Svédországban, a sarkkörtől északra él. Ő és családja a számikhoz, Skandinávia őslakosaihoz tartoznak, és az ezredforduló után is rénszarvas-pásztorkodással foglalkoznak. Amikor a kislány egyedül síel ki a karámokhoz 2008 egyik téli reggelén, szemtanúja lesz, amint egy vadász brutálisan megöl egy rénszarvasborjat. Bár felismeri a férfit a városból, mégsem szól senkinek a látottakról. Magában bosszút fogad a borjú halála miatt, a számik ugyanis különleges tisztelettel övezik a természetet, de legfőképpen a réneket. A szarvasok elleni támadások rendszeressé válnak, a svéd rendőrség azonban nem tesz semmit, a kegyetlen bűncselekményeket lopásként veszi nyilvántartásba, a család és a rokonok pedig hiába harcolnak az igazságért.Tíz évvel később a réntartó hagyományok iránt elkötelezett Elsának egyszerre kell megküzdenie a saját közösségén belül azzal, ahogy az idősebb férfiak lekezelik a nőket, valamint a városi svédek körében atrocitásokig fajuló, számik elleni megvetéssel. Elsa a maga módján próbál harcolni a közössége jogaiért, de a hatóságok továbbra sem tesznek semmit az indulatok megfékezése érdekében. A kétségbeesés csendben növekszik mindenkiben. Elsában azonban valami végleg megtörik, amikor a rénszarvasborját megölő alak a saját házában támadja meg. A gyermekkor óta cipelt bűntudat, félelem, düh és fogadalom lavinaként tör ki belőle és vezeti egy végső, katasztrófával fenyegető döntéshez. A nemzetközi figyelmet keltő regényből a Netflix készített filmet.

"Tíz évvel ezelőtt a mosolyom egyszer csak fogta magát és levándorolt az arcomról, világgá ment." Így kezdődik Sarah Ruhl, egy író, egy nő, egy anya története a hétköznapokról, a személyes tragédiákról és egy egész évtizedet átszövő csendes harcról. Egy író küzd azért, hogy írhasson. Egy nő küzd azért, hogy visszatérjen a régi mosolya. Egy anya küzd azért, hogy a mosolya nyomában a boldogság is visszataláljon hozzá. Sarah-nak minden oka megvolt a mosolygásra. Arra készült, hogy a Broadwayen bemutassák a legújabb darabját, túlélt egy kockázatos terhességet, és már három gyermek boldog édesanyjának mondhatta magát. Ám egyszer csak felfedezi, hogy az arca bal oldala lebénult. Az orvosok azzal nyugtatják, hogy a Bell-parézisben szenvedő betegek kilencven százaléka - ahogy egykor Sarah édesanyja is - felgyógyul. De úgy tűnik, hogy Sarah a szerencsétlen tíz százalékba tartozik. Az írónő tiszteletre méltó bátorsággal, kendőzetlen őszinteséggel ír a gyakran értelmetlennek tűnő küzdelemről, fájdalmáról, bizonytalanságáról. Saját életének tanulságait tárja olvasói elé, és van-e jobb történet annál, mint amit maga az élet írt?

A Setét Torony-sorozatban a horror koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti - vagy utáni - varázsvilágba, amely idegensége ellenére is ismerős a mesék és mítoszok mellett talán leginkább a nagy amerikai westernekből. A regényfolyam egyes darabjai önállóan is megállják a helyüket, de együtt alkotnak kerek egészet, hoznak létre egy olyan teljes világot, amelyet sokan A Gyűrűk Urá-éhoz hasonlítanak. A címadó történetet - amely regény a regényben - A Setét Torony sorozat főhőse, Roland lovag meséli el egy viharos éjszakán: a kis Timről szól, akinek favágó apja a veszedelmes, elvarázsolt Vasfa-erdőben lelte halálát. Hogy biztonságban tudja a megcsonkult családot, Tim édesanyja újból férjhez megy az apa barátjához és favágótársához, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy talán nem is az, aminek látszott. Tim nyomozásba kezd: felkerekedik az erdőbe, hogy ott megtalálja Maerlynt, a varázslót, a segítségét kérje az egyre sokasodó rejtélyek megoldásához, és elhozza megvakított édesanyjának a gyógyító elixírt. Az Átfúj a szél a kulcslyukon a sorozat "négy és feledik" kötete, amely végül azért született meg, mert a negyedik és ötödik rész között a rajongók közül sokan éreztek valami hiányt…

Három kiadói szerkesztő megunja az okkult könyvek "ördöngös" szerzőinek pancserságát, és egy Abulafia nevű számítógép segítségével nekilát, hogy egy tökéletes Tervet kovácsoljon. Az állítólagos Terv értelmében az emberiség sorsa a Világ Urainak kezében van, ami pedig valamiképpen összefügg azzal a gyanúval, hogy Szép Fülöp francia királynak annak idején talán mégsem sikerült felszámolnia a templomos lovagrendet. Hőseink remekül szórakoznak, ám egyszer csak hátborzongató sejtéseik támadnak... Annyi bizonyos, hogy bajba kerültek. A Foucault-inga Eco professzor, a világhírű olasz szemiotikus második nagy sikerű regénye. Ezúttal azonban a detektív már nem egy gyilkosságsorozat tettesét és a tettes indítékait, tervét kutatja, mint A rózsa nevé-ben, hanem végső soron maga a Terv, az emberi történelem, sőt a Mindenség tervszerűsége válik meghökkentően kérdésessé. Ha van Terv, akkor minden mindennel összefügg. Ha van Terv, akkor nem kétséges, hogy mi lehet a közük a templomos lovagoknak a hasszaszinokhoz, az alkimistáknak a párizsi metróhoz, a titokzatos Saint-Germain grófnak Shakespeare-hez, a rózsakereszteseknek Arsene Lupinhez, a druidáknak az Eiffel-toronyhoz és a Föld forgását bizonyító Foucault-féle ingának... Kihez, mihez is? Ha van Terv, minden kiderül.

Kaffka Margit (1880-1918) jól ismerte a zárdai létet, maga is ott nevelkedett, majd tanított is a miskolci Irgalmas Nővéreknél. Remekül láttatja a profán és olykor buja, valamint a puritán és szent (néhol szenteskedő) közeg közötti ellentétet, részletgazdagon, itt-ott túlírva, iróniával és távolságtartással érzékeltetve véleményét. Radnóti Miklós szerint a könyv Kaffka "antiklerikális kritikája", és egyben "a zárdai nevelés elleni nagyméretű vádirat". A szöveg a Nyugat című folyóiratban jelent meg 1917 elején folytatásokban. Az olvasó egy kortalan, lebegő nyelven megírt, a női szerepvállalásokat és a megélt vagy megélhető nőiség sokszínűségét precízen bemutató művet tart a kezében.

"Párizs tele van oroszokkal - írja Hemingway 1922-ben, miután megérkezik a Szajna parti fővárosba. - Egyfajta gyermeki reménykedéssel áramlanak Párizsba. Senki nem tudja, hogyan élnek, leszámítva, hogy eladogatnak ékszereket, arany dísztárgyakat és családi ereklyéket, amiket magukkal hoztak Franciaországba." És valóban, a Romanov-dinasztia bukását, a bolsevik hatalomátvételt követően vagyonuktól szinte teljesen megfosztott oroszok ezrei menekülnek a francia fővárosba, s az éjszakai lokálok, a finom borok és ételek nyújtotta élvezetek, a Gyagilev vezette Orosz Balett fénykorát felváltja a nélkülözés keserve és a munkalehetőségért való küzdelem. Egykori tábornok áll a szálloda portáján, admirális várja a kuncsaftokat az autómosóban, miközben a feljebbjutás reményében pincéri és taxisofőri ábrándokat kergetnek. Nagyhercegnők, grófnők varrják a párizsi elit szláv motívumokkal ékített, Coco Chanel tervezte ruháit, a nemrégen még Oroszország-szerte ünnepelt művészek lepukkant albérletekben húzzák meg magukat, álmatlanul és éhesen, a mindent elsöprő honvágytól szenvedve. Az ő történetüket írta meg A négy nővér és A forradalom fogságában című bestsellerek szerzője, Helen Rappaport, imponálóan gazdag, eddig feltáratlan forrásokra támaszkodva, rendkívül színes anekdoták és eltalált jellemrajzok sokaságát felvonultatva, az őszinte együttérzés hangját sem nélkülözve.

Az 1980-as évekig az autizmust főként a fiúknál előforduló állapotnak tekintették, és még napjainkban is inkább ritkaságnak számít, hogy lányokat és nőket diagnosztizálnak autistaként. Clara Törnvall mindig is másnak érezte magát, szorongott, tizennyolc éves korától terapeutákhoz járt, antidepresszánsokat és különböző nyugtatókat szedett, miközben rengeteg könyvet és cikket olvasott a mentális betegségekről. Egy hétvégére beutalták egy pszichiátriai klinikára, de ez sem segített. Hosszú évek teltek el, mire végre igazi segítséget kapott, amikor egy pszichiáter közölte vele: autista. Az Autisták című könyvben a saját, legszemélyesebb élményein keresztül, életszerű, mindennapi példákkal mutatja meg, milyen autizmussal élni még egy olyan elfogadó társadalomban is, mint a svéd, és milyen súlyos kihívásokat jelent a legtöbb ember számára szinte észrevehetetlenül egyszerűnek tűnő feladatok elvégzése. Másrészt az elmúlt évszázadok művészeti alkotásai, festmények, szobrok, irodalmi művek értő elemzésén keresztül igazolja, hogy az autizmus a legkevésbé sem újkeletű és nem csak férfiakra korlátozódik. Továbbá arra is kitér, hogy véleménye szerint milyen alapvető társadalmi változásokra lenne szükség ahhoz, hogy az autisták teljes életet élhessenek, teljes jogú tagjai lehessenek szűkebb és tágabb közösségüknek.

"Sohasem élt még a Földön - beleértve a repülő hüllőket és az összes modern lényt is - telhetetlenebb, meggondolatlanabb és vérszomjasabb ragadozó az embernél" - utal fajunk kíméletlen, élővilágot pusztító erejére a világhíres brit zoológus, aki ezzel szemben úgy érzi, adósa a világnak, amely rengeteg örömben részesítette élete során. S ő ezt az adósságot megpróbálja visszafizetni. Azzal, hogy kihalásra ítélt, veszélyeztetett fajoknak nyújt menedéket Jersey szigeti állatkertjében: legyen honnan újrateremteni és elterjeszteni azokat, ha a természetes élőhelyük lerombolása és kipusztításuk miatt eltűnnek a közös életünkből. A nyugat-afrikai Sierra Leone-i állatgyűjtő expedíciója - ahol alkalomadtán majomeső hull a fákról -, vagy a Mexikó vulkánkúpjaira vezető kalandos utazása - azték nyulakat menekítve a vadőrök falánksága elől -, melyekről részletesen, s védjegyéül szolgáló humorával e könyv lapjain beszámol, mind e célt szolgálják. Állhatatos derűje pedig mindannyiunkat magával ragad, akár leopárdokat szobáztat a toalettben, akár egy reptéri vámkezelő hölgynek szerez néminemű örömöt a csomagjaik nagyvonalú kezeléséért.

A Német Szövetségi Köztársaság külföldi hírszerző szolgálatának alapítója - maga is Hitler egykori tábornoka - feltűnően sok SS-tisztet fogadott be a csapatába. Könnyelmű döntése nyomán a KGB könnyű prédaként csábította át magához náci ügynökeit, hogy aztán számító módon leleplezze múltjukat, megingatva ezzel nemcsak a szervezet, de még a bonni kormány helyzetét is. Ugyan a győztes szövetségesek a második világháború után megfogadták, "még a világ végén" is levadásszák a náci háborús bűnösöket, sokukat hagyták elillanni, vagy egyenesen eltussolták rémtetteiket az együttműködésükért cserébe. Egyes náci szökevényekből fegyvercsempész, spicli vagy titkos ügynök lett, s döntő fontosságú szerepet játszottak a szuperhatalmak közötti küzdelemben. Német luxuséttermekben, csempészektől hemzsegő jugoszláv kikötőkben, damaszkuszi rejtekhelyeken, egyiptomi vidéki klubokban, vagy éppen a francói Spanyolország fasiszta végváraiban - a náci kémek mindenhol megtalálhatóak voltak. Kusza befolyás- és információhálózataikat nemcsak az Egyesült Államok és a Szovjetunió, de a nyugatnémet, a francia, sőt az izraeli titkosszolgálatok is kiaknázták. A náci ügynökök nem egy esetben kulcsfontosságú szerepet töltöttek be az állandóan robbanásveszélyes hidegháború titkos műveleteiben. Danny Orbach, az izraeli hírszerzés veteránja archívumok mélyéről kiásott dokumentumokra és korábban hozzáférhetetlen Moszad-aktákra is alapozva, a kémregények izgalmával vetekedve, részletekbe menően meséli el a szökött nácik rejtélyes történeteit, melyek államtitkoknak minősültek, s belevesztek a mendemondák és a propaganda homályába - egészen mostanáig!

Ez ?a mese egy rendkívül okos, találékony és kíváncsi isztambuli kislányról szól, aki folyton izgalmas ötleteken gondolkodik. Van azonban egy óriási problémája: nem szereti a saját nevét.Hogy juthatott olyasmi a szülei eszébe, hogy egy röhejes növényről nevezzék el? Legalább a Viola, Jázmin vagy Ibolya nevet adták volna neki! De nem, az ő választásuk a Muskátlira esett – egy bokros, évelő növényre, amelynek elég furcsa illata van.Az iskolában az osztálytársai rendszeresen kigúnyolják meglehetősen szokatlan neve miatt, így Muskátli elég magányos, és ideje nagy részét olvasással tölti. Egy nap az iskola könyvtárában rábukkan egy varázslatos földgömbre, ami megváltoztatja az életét. A varázsgömbnek köszönhetően összebarátkozik két furcsa kisgyerekkel, akik a titokzatos nyolcadik kontinensről érkeztek, azzal a küldetéssel, hogy megmentsék a hazájukat.A nyolcadik kontinens lenyűgöző hely, amelyet semmilyen hagyományos térképen nem jelölnek. Az ott élők legfőbb feladata az, hogy ötleteket, gondolatokat gyűjtsenek be a világ minden tájáról, majd meséket, legendákat és különféle történeteket gyártsanak belőlük – létezése tehát a képzeletre van utalva. Csakhogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, így a fantázia kezd kikopni a világból. Ha Muskátlinak és újdonsült barátainak nem sikerül megoldást találniuk, félő, hogy a nyolcadik kontinens elsivatagosodik, és ökológiai egyensúlya örökre megbomlik.

A suttogók nem Sztálinról szól, hanem szovjet emberek százairól és szovjet családok tucatjairól - bolsevikokról, kulákokról, írókról, tudósokról -, akik egy, az életükre nehezedő totális diktatúrában próbáltak élni, de legalább túlélni. Megtudjuk, hogyan dolgoztak és pihentek, szerettek és gyűlöltek, milyen stratégiákkal próbálták átvészelni a szörnyűségeket. Nem mindegyiküknek sikerült. Hamar meg kellett tanulniuk, hogy észrevétlennek kell maradni, a sötétbe kell húzódni, és lehetőleg mindig csak suttogni szabad. Amikor pedig a honvédő háború után egy pillanatra felcsillant a szabadabb élet reménye, az eredmény ismét csalódás, reménytelenség, bezártság, Gulag lett. A Sztálin halála utáni olvadás hazahozta a foglyok maradékát, akikre immár a múlt feldolgozásának súlyos feladata várt.