Fapadoskonyv.hu strana 29 z 82

Hegedüs Géza Földönjáró csillagok címen foglalta össze tizenkét televíziós drámáját, vagy ahogy ő maga pontosabb, szebb szóval mondja: drámai jellemrajzát. Csakugyan nagyfényű csillagok e drámák szereplői, csupa nagy név, nagy ember, nagy életmű és csupa drámai pillanat: Hegedüs Géza minden hősét sorsa egy-egy fordulópontján állítja elénk, magaslaton, ahonnan kilátás nyílik az egész életre, műre, korra, az egyén s a kor, a mű s a kor kapcsolatára. A végeredmény: megannyi tömör, frappáns, lényegbevágó, szellemes portré.

Az Éjszaka Kairóban az elmúlt évtizedekben sem vesztett varázsából, romantikájából, izgalmas, fordulatos meseszövése változatlan élményt jelent. Hősnője Anna, a szép magyar asszony, gazdag svéd férjével érkezik Egyiptomba. 1939-ben itt állomásozik az angol Gold Stream Gárda, s George Dowery, a délceg gárdakapitány beleszeret Annába. A többi szereplő: Barbara, a szeretőit váltogató angol ezredesné, Mirjam, a félvér lány, Zilahy Zoltán, a fiatal magyar orvos és társaik… sorsukat a második világháború kitörése dönti el. A nemzetközi légkörben még zajlik a fényűző élet, Faruk király nyári palotájában garden party van, de Ras el Tinben az angol flotta már bevetésre kész, és McCornik ezredes még nem is sejti, hogy barátnője, Lili Lane – nemcsak énekesnő… Az Éjszaka Kairóban lebilincselő regény, és egyben érdekes kordokumentum is.

Hegedűs Géza első könyve középkori jogtörténeti tanulmány volt, a második mitológiai tárgyú regény, a harmadik korunkban játszódó verses regény. Azóta közeledik kilencvenedik kötete felé, és ha a kritika azt emlegeti, hogy sok műfajú író, azt válaszolja, hogy nem ő sok műfajú, hanem a valóság, amelyet szeretne minél több arculatában megragadni. Most már jó hat évtizede tekinti ezt egyszerre művészi és pedagógiai feladatának; elválaszthatatlannak tartja magában az író költőt és a gyakorló tanárt, olykor versekkel is ismereteket próbál terjeszteni, és a katedráról is szórakoztatni-gyönyörködtetni kíván.1912- ben született, tizenhét éves korában közölték első tanulmányát, most, túl a hetvenhetedik életévén egyszerre tervez újabb regényt, kultúrtörténeti esszékötetet és mondákat idéző költeményeket.

E ?rendkívül népszerű, ifjúkori regényét 1900-ban írta Krúdy Gyula. Podolin, melynek sajátos levegője Wart Erzsébet és Prihoda Ancsurka, Kavaczky György és Riminszky Kázmér meg az öreg vak trombitás sorsát meghatározza, nagy szerepet játszott Krúdy Gyula életében és műveiben. E szepességi kisvároska nevét ő rajzolta be a magyar irodalom térképére, bár Krúdy Podolinjának kevés köze van a valóságos kisvároshoz, de annál több az álmokhoz, a csodákhoz, elködlő kísértetekhez és tenyeres-talpas cselédlányokhoz, a Krakkói kalaphoz címzett fogadó rejtélyeihez és szépasszonyok őz-bokájához.Podolin Krúdy tollán a múlt, a csodák városa. A regény hősnőjének, a hajdani óráslány, majd műlovarnő, később férfiruhába öltözött várúrnő, végül pedig eleveneket büntető-jutalmazó kísértet, Wart Erzsébetnek az alakja Jókai és Mikszáth romantikáját idézi, de a hangulat, amely végigömlik a regényen, Krúdy műveinek jellegzetes atmoszférája, „az élet álom” költőjének varázslata. A podolini kísértet Krúdy ifjúkori regényei közül a legszebb és legmaradandóbb írás: népszerűségének és halhatatlanságának ez a titka.

A Dixi nevű álmessiás fia, Dávid, aki izraeli elnöki kommandóval Pestre jön egy muszlim terror-gyanú miatt, ott találja unokatestvérét, Geo Kozmoszt. Ez a regény a rendőrségen Dixitől elkobzott textus. Kiderül, hogy Szerb Antal volt a rokona és messianista okból ölték meg Rudolf Főherceget anno.

Hatalmas történelmi korkép, megannyi emberi sors nagyszeru megelevenítése, császárok és katonák, hercegek és parasztok, az olvasót holtáig elkíséro emlékalakok, a géniusz muvészetével ábrázolt szerelem, csöndes hétköznapok, örök emberi boldogságvágy és kísérleti történetfilozófia ? egészebb világ teremtésére elbeszélo még aligha vállalkozott, mint Lev Tolsztoj e regényében. Az író soha ezelott, sem azután nem lelte ily megszállott örömét az alkotásban, mint a Háború és béke hét bo esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt futve, ?csak írónak, semmi másnak? vallhatta magát. A mu ezernyi epizódjában rengeteg szereplo bukkan fel elottünk, de Tolsztoj jellemábrázoló ereje valamennyit felejthetetlenné teszi. Az egyediben mindenütt meglátja és megmutatja azt, ami általános érvényu. Ezért él és hat ez a páratlan regény örökké, és minden kor számára van mondanivalója.

A területek és vidékek, amelyeket Ossendowski bejárt, itt Európa közepén éppen olyan ismeretlenek, emberei éppen olyan idegenek, az élet és a szokások éppen olyan titokzatosak, mint mindaz, amit menekülő útján látott. Észak-Ázsiának kevéssé ismert, a nagy országutaktól félreeső vidékeiről van szó csodálatos állatvilágukkal, buja növényzetükkel, mérhetetlen pusztaságaikkal, sok tekintetben különös embereikkel. A tárgy maga is lebilincseli azt, aki idegen világok, idegen szokások iránt érdeklődik és a mienkétől teljesen elütő, egyszerűségében majd szép és megható, de máskor kegyetlenségével és romlottságával borzongató és undorító életet Ossendowski mesteri módon ismerteti meg velünk. (Sajó Aladár)

A dolgozó test éppen úgy tárulkozott ki előtte, mint korábban a szerelmes test. Az élet új kinyilatkoztatása ez. Ám ez az alkotó annyira a maga dolgai közt él, annyira a saját művei mélységében, hogy kinyilatkoztatásokat nem is képes felfogni másként, mint saját művészete egyszerű eszközeivel. Új élet, ez az ő számára végső fokon: csak új felületek, új mozdulatok. Így vált egyszerűvé körülötte minden. Többé már nem tévedhet. Rodinnak ez a fejlődése útmutatás ebben a tanácstalan korban minden művészetnek. Egyszer majd felismerik, mi tette olyan naggyá ezt a nagy művészt: az, hogy munkás volt, s nem vágyott másra, csak arra, hogy minden erejével behatolhasson szerszáma közönséges és kemény munkájának titkaiba. Ebben volt némi lemondás is az életről, de éppen ezzel a türelemmel nyerte el az életet: mert vésőjéhez odasereglett a világ.

A napjainkban egyre népszerűbb ókori tárgyú írások között – elsősorban a fiatal olvasók körében – különlegesen nagy szerep jut Révay József népszerű könyveinek. Új könyvében Horatius életét és költészetét eleveníti meg. A költő: Horatius, a császár: Augustus, s van a regénynek harmadik főszereplője: Maecenas, akinek nevéből – a regényből megérti az olvasó, miért – a költészet pártfogóját jelentő közszó lett. Róma és környékének ünnepi és hétköznapi élete, béke és háború, közélet, hivatal, okoskodás és versírás – ilyen mozzanatokban elevenedik meg az olvasó előtt a császárkori Róma története, s benne Horatiusnak a költőnek mozgalmas pályája.

Júlia, a húszéves bölcsészhallgató rajongásig szereti apját, a híres újságírót, aki mindenből kiábrándultan pusztul el az első világháború utáni években. A leány elfogadja a laptulajdonos javaslatát, s Münchenbe utazik tudósítóként. Ott riportot készít Thomas Mann-nal, megismerkedik a legkülönfélébb haladó művészeti irányzatokkal zenében, irodalomban, festészetben s férjhez megy egy igen művelt emberhez. Házasságuk azonban nem hosszú életű, Júlia rövidesen egy ott tanuló székely orvos felesége lesz, és férjével New Yorkba utazik. A társadalmi közállapotok és emberi viselkedésformák azonban mindkettőjüket riasztják. Vajon meri-e követni Júlia szerelmét az afrikai őserdők riasztó világába is? Erről szól ez a lenyűgözően érdekes, szép regény, amely színesen ábrázolja Júlia életútját az emberi kiteljesedés felé, s tájékoztatja a fiatal olvasókat arról, hogy milyen nehéz lehetett az 1920-as években kivergődni a női sors akkori szűk keretei közül.

„Az öregasszony harciasan szembefordult unokájával. – Nem titkoltam, és ma sem titkolom. A születésed percében megátkoztalak. – Ha már itt tartunk, drága sámán vagy táltos nagyikám, mondjad már meg nekem, hogy milyen lesz az én jövőm? Az öregasszony nem figyelt a lány kérdésében rejlő gúnyra, lehunyt szemmel, mintha a jövőt fürkészné, sokáig hallgatott, majd megszólalt halk, de gyűlölettől izzó hangon: – A te jövőd a gyilkosok jövője. Újból gyilkolni fogsz, mert ez a sorsod. És úgy fogod végezni, ahogy a gyilkosoknak megíratott. Csúf halállal. Rettenetes csúf halállal.” A szenvedély szörnyű tetteket motiválhat, de csapdába eshet a szenvedélytől vezérelt egyén is, mert tettének következményei őt magát is elpusztíthatják.

„A nagy hazafi, a lánglelkű szónok, Magyarország volt kormányzója, a későbbi hontalan bujdosó Kossuth Lajos ott pihen már a Kerepesi temető gyönyörű mauzóleuma alatt. De neve itt él minden honfiajkon, emlékét kegyeletes tisztelettel ápolja e haza minden fia és élni fog addig, amíg hazájukat, szabadságukat szerető emberek, amíg a nagy jellemek és nagy lángelméket tisztelő népek lesznek e földön. Mert Kossuth Lajos oly tündöklő, páratlan jelenség volt, hogy az egész művelt világ tisztelni fogja emlékében azt, ami benne kiváló, jeles, emberi, ez az ország pedig, amelynek viharos időkben Kossuth Lajos mindene volt, örökre szeretni fogja, s le fog borulni az előtt, ami ebben a ritka férfiúban magyar volt. Azt a kapcsot, mely Kossuth személyét és emlékezetét a magyar nemzethez és történelemhez fűzi, széttörni emberi erőnek, sőt magának az időnek sem fog sikerülni.”

A másnaposság gyalázatos állapot. De az alkohol utáni másnaposság még elíziumi érzet ahhoz képest, amit a hitének, illúzióinak, utópiáinak mámorából józanodó ember érez. Zakariás Gézának a katzenjammer mindkét formájából bõségesen kijutott: a fizikaiból és a szellemibõl egyaránt. Itt áll kiürülve, hitek, utópiák nélkül, jövõ nélkül, s hogy túl az ötvenen azt sem tudja, holnap mit eszik, hol hajtja álomra a fejét, az már szinte mellékes, bagatell. Zakariásnak csak a tartása maradt, de azt nem adja föl. Mert a tartás maga az ember. És az élet a halálig tart. Zakariás sorsa az elmúlt ötven év Magyarországában történelem is. Helyzeténél fogva sokfelé kötõdik, de egészen sehová sem tartozik. Mert egyszerre polgár és proletár, munkás és mûvész-értelmiségi, mert zsidónak magyar és magyarnak zsidó és mindkettõnek katolikus, de katolikusnak ateista és hívõnek oly keserû, illúziót, sõt jövõjét vesztett ember, aki már csak arra képes, hogy talpon maradjon, mert az ember addig ember, amíg föl bír tápászkodni. Zakariás pedig, bár nem is remél semmit, ember akar maradni. És ez tébolyodott századunkban nem is kevés.

?Don Juan elõrenyújtotta kezét, mely valami ruhacsomóba ütközött. A csomag olyan nehéz volt, hogy mindkét kezével meg kellett fognia, hogy el ne ejtse. Mire magához tért, a kapu becsukódott elõtte. Ott állott tanácstalanul az utca közepén, kezében maga sem tudta, hogy mivel. De abban a pillanatban a csomag elkezdett sírni, úgy, mint egy csecsemõ. Don Juan nem tudta, hogy mihez kezdjen, olyan zavarban volt. Mit csináljon, kitõl kérjen tanácsot? Visszamenjen és zörgessen a kapun? Ha ezt megteszi, bajba keveri a gyermek anyját, ha otthagyja, akkor a gyermeknek lesz valami baja. Mit csináljon? Nincs a városban egy olyan barátja vagy ismerõse sem, aki segíthetne rajta. Ha hazaviszi, ott sem tudnak vele mit csinálni. A végén mégis csak elhatározta, hogy hazaviszi és otthagyja a gazdasszonyánál, azután visszatér, mert biztosan szüksége lesz rá a gyermek anyjának. Nem sokáig töprengett tehát, hanem hazasietett. Don Antonio akkor már nem volt otthon. Bement a lakásba és hívta a gazdasszonyt. Megnézték a csecsemõt, akinél szebbet keveset láttak. A ruháról, melybe be volt burkolva, arra következtettek, hogy a szülei gazdagok lehetnek.?

Hauptmann, a Takácsok, a Naplemente előtt és sok más világhírű színmű szerzője, a modern német naturalista és szimbolista dráma kiváló mestere, prózájában is maradandót alkotott. Regényei és novellái közül máig népszerű költői remeklése A soanai eretnek.    A svájci hegyi környezetben, havasi rétek tavaszi pompájában játszódó történet hőse Francesco, a fiatal plébános, aki beleszeret egy kitaszított, kiátkozott pásztorcsalád leányába, Agathába. A lány testvérszerelemből született, s így a pap bűne kétszeres. De ha papként el is bukik: emberként fölszabadul, kitör a dogmák és vallásos babonák világából, maga is a Természet boldog gyermekévé válik.     A soanai eretnek ma is megragadó értéke: a finom lélekrajz, a tiszta, költői stílus és az élettől duzzadó természetleírások szépsége.

?Lantin akkor a belügyminisztérium segédhivatalában dolgozott, fotiszti jövedelme évi háromezer-ötszáz frank, megkérte a lányt, s az a felesége lett. Valószínutlenül boldogan éltek. Az asszony olyan leleményes takarékossággal vezette háztartásukat, hogy szinte a gazdagság fényuzésével áltatták magukat. Figyelmes volt és gyengéd, hízelegve kedveskedett férjének, varázsa csak erosödött, és a férfi hat év után még jobban szerette, mint az elso napokban. Csak két apróság zavarta: az asszony imádta a színházat, és imádta a hamis ékszereket. Barátnoi (néhány kishivatalnok felesége) minduntalan páholyjegyet szereztek neki a divatos darabokhoz, sot még a bemutató eloadásokra is, ilyenkor magával hurcolta férjét, ha tetszett neki, ha nem. Pedig a férfit ? a napi munkája után ? nagyon fárasztotta az effajta szórakozás. Hamarosan már-már könyörgött: vigye magával valamelyik barátnojét, aki aztán haza is kísérné a színházból...?