Fapadoskonyv.hu strana 31 z 82

A szerelemben mindig a no választ ? tartja a közhit. De mi történik akkor, ha egy olyan leányról van szó, akinél ? mint a népdalban ? "minden fa tetején, minden fa levelén" szerelem virágzik? Aki ? mint e pikareszk regény Esztere ? egyszerre bolondítja magába az apatini disznókupecet és a finom költot, a királypárti falusi tanítót és a nyugalmazott hóhért, a tyúkidomító esperes-plébánost és a papucs alatt nyögo vendéglost, a puritán etnográfust és a vérbo ifjú fakereskedot? Ragyogó fiatalságával, boszorkányos vonzásával mindenestre felkavarja, átformálja a harmincas évek dunánúli falujának életét. Frigyeket old és köt, kigyógyítja idegbajából a vendéglosnét, ömbizalmat önt az elárvult hóhérba, megkeveri a paplány és a segédlelkész szerelmét. A csiklandós mesét vidám gúny szövi át, de a nagy szerelmi lángok mögött egy pusztulásra érett világ haláltáncának kontúrjai bontakoznak ki.

Füléhez szorítja a kagylót... Hangot hall, meleg, puha, muzsikás leányhangot, és a szoba egyszerre csupa édesség lesz és derű. Boldogan veszi el a fülétől a kagylót, a magasba emeli, és hagyja, hogy a hang belenyúljon az üres homályba, mint egy eleven, meleg aranyfonál. (részlet)

„Hát így vagyunk. Az a jó, ami rossz. Az az értékes, ami nincs. Érdekes. Mintha megint fogna az agyam. Mintha megint kezdenék megbölcsülni. Jaj, csak el ne múljék ez az állapot! Nézzük csak! A világ szép. Szép, mert vannak benne fák, és a fák szépek. A világ nagy. Nagy, mert a csillagok nagyok, de a csillagok láthatóan kicsik, s a nagy csillagok azért kicsik, mert messze vannak, s ha a világ nem lenne nagy, akkor a csillagok sem lehetnének kicsik. A világ illatos. Illatos, mert vannak benne virágok, és a virágok illatosak, tehát illatos a világ az illatos virágoktól…”(Azután megdöglünk)„Csöngetnem kell, a saját házamba becsöngetni. Hát ez megalázó kérem, minden szempontból megalázó. Főleg ha valaki meglátja, hogy a saját házamba be kell csöngetnem, mint egy… mint egy idegennek… vagy ami még rosszabb, mint egy olyannak, akit kizártak a saját házából… Hát jó. Becsöngetek. (Becsönget.) Semmi. És senki. Ezek nincsenek itthon.Nos, azt nem firtatom, miért nincsenek itthon. Azt meg főleg nem, hogy hol vannak ilyenkor. Felnőtt emberek, lehet dolguk, magánszférájuk, ugye, azután elvannak valahol…”

Barsi ?(Rodriguez) Ödön1904-ben született Budapesten. Édesatyja az első világháborúban halt az orosz harctéren hősi halált. Fia előbb maga is katonának készült, de aztán merész fordulattal a művészi pályára tért át: elvégezte a Színművészeti Akadémiát, ehhez egészen fiatalon megszerezte a rendezői diplomát, s csakhamar ösztöndíjas tagja lett a Nemzeti Színháznak. Alig töltötte be harmincadik évét, egyszerre nyerte meg a Magyar Rádió jubiláris hangjáték-pályázatán az első és a második díjat. Ettől fogva a Rádió egyik legkedveltebb és legismertebb rendezője, akinek hangjátékait mindig páratlan érdeklődéssel kíséri a rádiófelvevők néma, de együttérző és nagyigényű közönsége.Közben pedig sűrűn jelennek meg novellái, cikkei, bírálatai a különböző folyóiratokban, amíg egyszerre, mint a vérbeli spanyol „románce” – a kalandregény – leghivatottabb képviselője toppan a magyar olvasóközönség elé. Már regényalakjai maguk is elárulják a Nagy Kaland megszállottját:Sándor Móric grófról, az „ördöglovasról”,azután Benyovszky Móric grófról, „Madagaszkár királyá”-ról,majd Niccolo Paganiniről, az „ördögtrillás”-ról,s végül Kempelen Farkas „ördöngös sakkautomatájá”-ról ír kalandregényt.Ez a műfaj, amelynek nálunk valaha Jókai Mór volt az elhivatott képviselője, Barsi (Rodriguez) tolla alatt valóságos reneszánszát éli. Pompás magyar dikciójának aranykeretében buja fantáziájú cselekmények tolonganak. A szerző ebben a könyvében utópisztikus hangokat üt meg és éppen olyan lebilincselő meseszövéssel tárja az olvasó elé a Mars-bolygó titokzatos világát, mint amilyen mesteri tollal írta meg eddigi fordulatokban gazdag kalandregényeit.

„A hermelines hölgy”, melyről a kötet a címét nyerte, csodálatos kis novella. Judith férje, a fiatal orvos, egy eltérvedt golyó áldozata lesz. Hosszú magány után bukkan fel életében George, aki nős ember. Frappáns fordulat, különös véletlen dönti el sorsukat. Még hét másik csattanós történet olvasható a kötetben – izgalom, kaland, romantika, humor. Igazi gyöngyszemek Claire Kenneth tollából.

Ez a maga idején páratlan sikerű könyv vállalkozásnak is páratlan: egy nagy költő, a legműveltebb magyar költők egyike írja meg emlékezéseit olvasmányairól, könyvélményeiről, a világirodalomról. Egy lírikus vallomása ez, de mögötte az irodalom nagy értőjének, sőt tudósának szilárd ítéletei és jellemzései húzódnak meg. S ami még érdekesebb: a költői és ugyanakkor közvetlen előadásmódból az európai irodalom története folyamatos regénnyé áll össze, felejthetetlen figurákkal, izgalmasan összefonódott történésekkel. Babits nagy műve tizennégy év óta most jelenik meg először, és a mi irodalomfelfogásunk azóta természetesen sok tekintetben eltér ettől a lírai vallomástól. De a vallomás forrósága, a közvetlen kapcsolat a világirodalommal, semmit sem avult el azóta, sőt az elmúlt évek sok tekintetben még izgalmasabbá tették.

Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. ? Budapest, 1918. december 1.) író, költõ.

Kettőezer-kettőszázhuszonkettő november hó másodikán történt, hogy Nikolájevics először hagyta el Durgan tanár házát és egyik kezével sétapálcára, másik kezével Kenedy karjára támaszkodva, néhány lépést tett a parkban. Igaz, csak a legközelebbi padig, ahonnan pompás kilátás nyílt a Michigan-tóra. Délelőtt volt és minden ragyogott a tiszta napfényben, üdén terült el előttük a sötétzöld pázsit, csillogott a fehér kavics a szépen gondozott sétautakon és amerre a szem látott, csupa virág volt minden. Maga a ház rózsákkal volt befutva és a legkülönbözőbb fenyőfajták között pálmák és egyéb déli növények tarkították buján a kertet. Emellett olyan volt az időjárás, mint egy szép májusi napon a Fekete-tenger mellett, ahol a nagyherceg valamikor minden esztendőben megfordult. Mindezt Nikolájevics élvezte ugyan, de csak csendesen, magában. Nem csodálkozott azon, hogy miként lehetséges ez, vagy hogy Chicago vidékének északi fekvése dacára az ember azt hihetné, hogy valami déli éghajlat alatt tartózkodik.

Térben ?és időben ugyan távol esik tőlünk a kötet történeteiből elénk táruló világ, de bármennyire idegennek tűnik is a „walesi bárdok” világa, mégis az európai népek közös hagyományának egyik fontos fejezete.A magyar olvasó fülének pedig különösen nem cseng ismeretlenül a „walesi bárdok” kifejezés, elég, ha Arany János balladájára utalunk. De ki ne ismerné Arthur király nevét, ki ne hallott volna a Kerekasztal lovagjairól, Trisztán és Izolda szerelméről vagy Parszifálról, a Grál-lovagról, hogy Lear királyról, Shakespeare egyik király hőséről ne is beszéljünk.A walesi bárdok történeteit ma a világ Mabinogion néven ismeri. Ezt a prózában írott gyűjteményt korábbi lejegyzések alapján a XIV. században írták, legrégibb időkre visszanyúló történetei a kelta mondakincs számtalan elemét őrizték meg.G. Beke Margit feldolgozása – akárcsak Északi istenek és Északi hősök c. könyvében – olvasmányos, nem állítja olvasóit nehéz feladat elé, mégis éreztetni tudja a régmúlt, az ősi néphit és a meseszerű történetek elemeiből összeötvöződő különös világ levegőjét.A történeti, néprajzi magyarázatokat és jegyzeteket Sz. Molnár Ágnes készítette, s ő válogatta ki a kötet gazdag fotóanyagát is.

Eötvös ?Józsefet elsősorban mint regényírót tartja számon az irodalomtörténetírás. Megbecsüléssel emlékezik meg emellett természetesen az állambölcselő és a költő, az államférfi és a politikai publicista teljesítményéről is. A szónokról azonban hallgatni szokás. A műfajok hierarchiáját meglehetősen szűkkeblűen értelmező hazai gyakorlat a szónoklatot általában amúgyis kiiktatja az irodalom köréből, de Eötvös beszédeit az átlagosnál is jobban sújtja a meg nem érdemelt feledés. Szónoki műveit összegyűjtve hetven esztendeje adták ki utoljára, behatóbb elemzésüket nemcsak az összefoglaló irodalomtörténetek mellőzték, de a róla készült tanulmányok, sőt monográfiák is. Napjaink hazai olvasója így aligha sejti, hogy benne legnagyobb és – főbb elveit tekintve – máig időszerű hazai szónokaink egyikét is tisztelhetjük. Az Eötvös-beszédek iránti közöny az ellenforradalom negyedszázadában alakult ki: azok tartalma, a szabadság, a jogegyenlőség és főképp a testvériség eszmevilága merőben idegen volt a Horthy-rendszer szélsőséges nacionalizmusától. A személyi kultusz felfogása pedig az író európaiságában talált kivetnivalót, s még inkább a beszédek hangsúlyozott liberalizmusában. E polgári ideológiát sokáig csupán mint a szocializmus ellentétét szemlélte a marxista irodalomtudomány – hogy nem csupán ellenpárja, de előzménye, előkészítője, illetve egy kiváltó katalizátora is volt az utóbbinak, arról jobbára megfeledkezett.

„Valaki ?megrágalmazhatta Josef K.-t” – ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik.És így végződik: „… torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést.” Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a „Törvény” létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne. Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot.Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a „világrenddé avatott hazugság” előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt – és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.

Hegedüs Géza Földönjáró csillagok címen foglalta össze tizenkét televíziós drámáját, vagy ahogy ő maga pontosabb, szebb szóval mondja: drámai jellemrajzát. Csakugyan nagyfényű csillagok e drámák szereplői, csupa nagy név, nagy ember, nagy életmű és csupa drámai pillanat: Hegedüs Géza minden hősét sorsa egy-egy fordulópontján állítja elénk, magaslaton, ahonnan kilátás nyílik az egész életre, műre, korra, az egyén s a kor, a mű s a kor kapcsolatára. A végeredmény: megannyi tömör, frappáns, lényegbevágó, szellemes portré.

A ?példátlan értékű kötet Kosztolányi Dezsőné fiatalkori önéletírását, a Nyugatban közölt, illetve kéziratban maradt, könyvben soha meg nem jelent novelláit, írókról, színészekről, írófeleségekről készült portréit tartalmazza. Az írások többsége megdöbbentő vagy megrendítő. Elsősorban őszintesége miatt.Ifjúkori memoárjában még ma is meglepő őszinteséggel vall egy, a századforduló éveiben gyerekeskedő, budapesti zsidó lány mindennapi gondjairól: családról, szegénységről, szerelemről, szerelmi életről, nőiességének felfedezéséről. Novellái – kordokumentumok, író-, színész és írófeleség portréi még inkább azok. Olykor gonoszak, máskor kötekedőek vagy egyenesen intimek, de mindig hitelesek. Akikről olvashatunk: Ady Endre, Csáth Géza, Móricz, Karinthy, Jászai Mari, Márkus Emilia, Ujházy, Török Sophie, Karinthy Aranka, Móricz Janka, Márai Sándor felesége, Ilonka, Tóth Árpád felesége és még sokan mások.A Nyugat világa, egy nagy történelmi időszak irodalmi és nem csak irodalmi élete, annak hétköznapjai elevenednek meg előttünk egy szemtanú, egy élő tanú emlékirataiból.

Hatalmas történelmi korkép, megannyi emberi sors nagyszeru megelevenítése, császárok és katonák, hercegek és parasztok, az olvasót holtáig elkíséro emlékalakok, a géniusz muvészetével ábrázolt szerelem, csöndes hétköznapok, örök emberi boldogságvágy és kísérleti történetfilozófia ? egészebb világ teremtésére elbeszélo még aligha vállalkozott, mint Lev Tolsztoj e regényében. Az író soha ezelott, sem azután nem lelte ily megszállott örömét az alkotásban, mint a Háború és béke hét bo esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt futve, ?csak írónak, semmi másnak? vallhatta magát. A mu ezernyi epizódjában rengeteg szereplo bukkan fel elottünk, de Tolsztoj jellemábrázoló ereje valamennyit felejthetetlenné teszi. Az egyediben mindenütt meglátja és megmutatja azt, ami általános érvényu. Ezért él és hat ez a páratlan regény örökké, és minden kor számára van mondanivalója.

Ferdinand Ossendowski (1876–1945) lengyel író, újságíró, világjáró, felfedező és egyetemi tanár volt. Szentpé­terváron járt egyetemre, ahol orosz szakon végzett. Egyetemi professzorának segédjeként eljuthatott távoli országokba, megfigyelni azok természetrajzát, élővilágát, népeit, kultúráját. Bejárta Ázsiát és Afrikát, megfigyeléseinek és tapasztalatainak lenyomata adja életművének jelentős hányadát.

Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fűzte a tűbe a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielőtt végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront…