Fapadoskonyv.hu strana 78 z 82

A szerző utolsó regénye, A nővérek 1857-es megjelenésekor az olvasóközönség, és a kritikusok körében is nagy visszhangot keltett, mindannyian a magyar lélektani regény megszületését látták benne. Neveléstörténeti szempontból leginkább Rousseau Emiljéhez mérhető műnek tartották, és tartják ma is. Az 1850-es évek nehéz időszakában a politikai kudarcok nyomán kialakult csalódottság rányomta bélyegét a közéletre, és a magánéletre egyaránt. Az irodalom maradt az egyetlen terület, ahol a Szabadságharc bukásának vizsgálata megtörténhetett.

A párbaj (1891) az orosz irodalomban Turgenyev óta ismert két életvitel, életeszmény összeütközésének története: Lajevszkij, az enervált, cselekvésre képtelen „fölösleges ember” és von Koren, az aktív, materialista tudós vitájából majd párbajából megszületik Lajevszkij felismerése: a menekülés az elrontott helyzetekből nem azonos a megváltással, s amikor ráébred arra az emberi felelősségre is, amivel élettársának, az elcsábított és megunt Nagyezsda Fjodorovnának tartozik, el tudja végre fogadni saját életét, s változtatni, alakítani is képes rajta.

A ?gyermekkori éveit festő Anyám meg a falum (1972) és a kamaszkor világát idéző A falutól a városig (1979) folytatásának szánta Gyergyai Albert emlékezéseinek harmadik kötetét, melynek A várostól a világig címet adta. A kötettervet még ő készítette el, de az anyagot összerendezetlen, nagyrészt kéziratos formában juttatta el a kiadóhoz, néhány héttel halála előtt. Az első ciklus (Emlékezések címmel) a pályakezdés, az Eötvös-kollégiumban töltött évek, a hadifogság ideje alatt a betegségének köszönhetően svájci tartózkodás tényeit-tapasztalatait eleveníti föl. A Találkozások ciklus híres és névtelen, számára mindenképpen jelentékeny emberekkel való ismeretségének novellisztikus megfigyeléseit rögzíti, a Városok pedig legkedvesebb külföldi barangolásainak helyszíneihez: Párizshoz, Genfhez, Zürichhez, Rouenhoz, Lausanne-hoz fűződő élményeit. A szöveggondozás nehézségei ellenére is végül olyan könyv állt össze a kéziratokból, amelyre joggal mondhatjuk: talán a legérdekesebb könyve Gyergyai Albertnek; mindenképpen a legszemélyesebb, legközvetlenebb. Az a művészethívő magatartás és szinte vallásos tisztelet, amivel ő az irodalom, a festészet alkotásai, jelenségei és művelői iránt viseltetett, itt nem a tanulmányok – bármily értő, mégiscsak személytelen – elemzéseinek révén nyilvánul meg, hanem az élet eleven közegében, egy tiszta, jóhiszemű, nemesen gondolkodó ember érzékelhető jelenlétében. Ez a közvetítés nem méltatlan a magas művészethez és a nagy alkotókhoz, mégis – fesztelen. Gyergyai Albert olyannak látszik e kötetből, mint amilyennek ismertük, s amilyennek munkássága is mutatja: az európai kultúra hivatott és tudós szerzetesének – de most közvetlen közelről láthatjuk annak, láthatjuk esendőségében is: s ez így mégiscsak hitelesebb.

A ?regény a magyar kapitalizmus keletkezéstörténetének egyik sikeres és közismert szépirodalmi dokumentuma. Hőse egy üzletember, akit szegény hajóbiztosként a véletlen, saját vakmerősége és nem utolsósorban ügyeskedése hatalmas vagyonhoz juttat. Zsákba rejtett kincse egy szultán üldözte török úrtól származik, az ő lánya megnyeréséért hozza fel a Dunába süllyedt hajóból és tartja meg magának Tímár Mihály. A mesés vagyon birtokosaként üzletelni kezd gabonával, telekkel, földbérlettel, és az arany még több arannyá változik kezében. Az arany ember már milliomosként kéri meg a „szegény” török lány, Timea kezét. A lány hálából igent mond, de kiderül, hogy csak a kezét nyújtja kérőjének, szerelmet nem kaphat tőle Tímár. „Alabástrom szobor” felesége és az üzleti pálya ridegsége meghasonlásra kényszerítik a férfit, és elmenekül oda, ahol nem a pénzt, hanem az embert nézik. Ezt találja meg a térképen még nem jelölt helyen, a Senki-szigetén, Noémi mellett. A főhős kettős életét több szereplő köti össze, véletlenek és törvényszerű találkozások, társadalmi összefüggések alakítják sorsukat. A regény kitűnően ábrázolja az akkori Komárom kereskedőrétegének spekulációit, tájleírásai (a Vaskapu, a téli Balaton) gyönyörködtetőek.

„Déry víziójában két kompakt csoportra bomlik az emberiség: a kizsákmányolók és kizsákmányoltak csoportjára. A két emberfajta csak a térben érintkezik egymással, lelki értelemben minden csoport külön világot alkot, a másik csoport számára hozzáférhetetlenül… A regény a dubrovniki nyár s a bécsi munkásházak összelövésének epizódját kivéve elejétől végig Pesten játszódik. Abban az időben, amikor az uralmához görcsösen ragaszkodó magyar kormányzati rendszer vad rendőrségi terrorral fojtott csírájába minden forradalmi megmozdulást. A munkásság azonban nem hagyta megfélemlíteni magát. A nyomás éberen tartotta, szította dühét, válaszra ingerelte. A regény e küzdelem története, egyebek közt. A történet regényes, de részleteiben pontos, hiteles, autentikus. Autentikusak a figurák is. Mindegyik külön, mással összetéveszthetetlen személy. Proletárjai nem tömegemberek, hanem individuumok. Magyar prolik… Ez a gyönyörű regény harcias, mint az Iliász, és gyengéd, mint az Odüsszeia. Kívül csupa tüske, belül csupa bársony.”Német Andor (1947)

A XVIII. század második felében járunk. Nem kell sok idő, hogy Anglia újvilágbeli gyarmatai kivívják majd önállóságukat. Egyelőre azonban még csak kevesek álmaiban él az Amerikai Egyesült Államok képe. Ilyen ember a Vörös Kalóz is, aki részben személyes bosszúvágyból, részben a „gyarmatok” mielőbbi önállóságának reményében dézsmálja Amerika partjai mentén az anyaországbeli flottákat. Ilyen kalózútja során találkozik először össze egy fiatalemberrel és annak védencével, két kedves nővel. A kalandos találkozást páratlan izgalmasságú tengeri kalandok követik. Iszonyú vihar, és két hajó rettentő csatája a tengeren… amelyből végül is a jó ügy szolgálói kerülnek ki győztesen. Cooper, akit az ifjúság főképpen klasszikus indiánregényeiből ismer, a Vörös Kalóz történetével bebizonyította, hogy nemcsak a prériken, hanem a tengerek és a kikötők világában is otthonosan mozog.

Hetvenes-nyolcvanas évek: a szerző és nemzedékének ifjúsága. Hogy milyen volt? Természetesen egyszeri, megismételhetetlen és szép, álom és valóság. S főként: mozi, zene és szerelem. Ez a három cselekménnyé, életté elevenedő fogalom kapcsolja egységbe Kelecsényi László kispróza-kötetét, hogy a műfaj számos formáját hasznosítva a szereplők elbújva vagy ismét előbukkanva keressék egymást és önmagukat. S mindezt abban a társadalmi-politikai közegben, melynek árnyéka igazán csak visszatekintve homályosítja el az akkor történteket. Szétszóródott a baráti kör, eltűntek a mozik, a kispiszkosok. Vajon csak azok?

A ?Keserű mandula egy magára maradt fiatalasszony sorsát ábrázolja: férjét, Kálóczy György vegyészmérnököt az ötvenes években ártatlanul letartóztatják.A regény arról a négy esztendőről szól, melyet a regény hősnője, Jovics Zsuzsa, emberi és világnézeti tisztaságát megőrizve, él át. Szenvedő, küszködő lélekkel járja végig életútjának sokszor igen keserves stációit. Pedig Zsuzsa boldogságra termett. Ezért érezzük megrendítőnek sorsát: nem vágyott tragikai szerepre, de belekényszerült, és tiszta, mélytüzű szerelme hőssé tette. Hű marad eszméihez és szerelméhez s ez a látszólag egymásnak ellentmondó hűség válik az események során értékmérőjévé környezetének.Okos, biztos építkezéssel, lendületes elbeszélő kedvvel írt regény, melyben a líra sem szikkad el az értelem hűvösebb zónájában. A megrázó belső monológok, majd a belső monológokkal együtt futó párbeszédek drámai feszültséggel töltik meg a magára maradt fiatalasszony lélekrajzát. Palotai Boris a valóság anyagából, a kor levegőjéből és hangulatából szövi regényének magukkal ragadóan hiteles alakjait, akik az igazi művészet erejével példázzák egy tragikus történelmi periódus emberi viselkedésformáit.

Négy ?ember menekül ebben az izgalmas szép regényben Európán keresztül, menekülnek talán a szerelem elől, talán önmaguk elől, talán önmaguk felé. Eszter egy francia művész mellett él, itt jön tudatára annak, hogy a férfi mellett elvesztette egész egyéni életét, gondolatait, érzéseit. Ezzel a függéssel akar leszámolni, amikor otthagyja Párizst, és amikor Európa szélére, Sztambulba menekül. Valami hasonló hajtja ide a magyar írót is, aki az Amszterdamból Pestre jött Edit elől menekül, hogy a márványtengeri szigeteken megint önmaga lehessen. És a regény merészen szimmetrikus kristályos kompozíciója ide vezeti a másik két embert is, hogy egy izgalmas éjjel beszélhessenek egymással, mind a négyen és próbálják magyarázni, megfogalmazni négy oldalról ugyanazt. Ezek mögött a magas színvonalú, finomságokban izgalmas dialógusok mögött vonultatja fel az író gyöngyfényű képekben egész Európát, Spanyolországtól Törökországig, Ázsia homoksivatagját, pálmáit és márványpalotáit, a béke boldog világát olyan utazó szemével és olyan író kezével, aki a városokról mindent tud, akinek a táj mindenét odaadja, aki az emberi szívek rejtelmeit jól ismeri.

Pallasz Athéne, a tudományok és művészetek istennője senkit sem tüntetett ki annyira kegyeivel, mint Periklészt, aki sem művész, sem tudós nem volt, mégis többet tett a művészetekért és tudományokért bárkinél.Az istennő szent városának, Athénnak Periklész a legnagyobb államférfija. Az ő korszaka nemcsak Athénnak, nemcsak az egész emberiségnek egyik kimagasló virágkora, hanem máig is az egész embeiség kimagasló időszaka. Befelé az ókor legtökéletesebb demokráciáját, kifelé egy óriási birodalom hatalmát építi ki Periklész Athénból, mindezen felül mintaképet állít az egész hellén világ elé, hogy megtanítsa az élet szépségeire és a szépségek élvezetére. Periklész csak annyit kér az istennőtől, hogy városa Athén, a maga korában Hellász tanítómestere legyen. Hogyan lett azzá, milyen volt az élet ebben az ókori világvárosban és az ókori világbirodalomban – erről szól Száva István új könyve.

?Álmomban sokszor láttam vonatot leszaladni a sínrol, hiába menekültem elole, robogott utánam a duloúton, a réten, végig a kertek alatt. Szerencsére az álomban a végso veszedelem olyan ritka, mint a teljes gyönyör. A vonat engem soha el nem gázolt.  Ám bizonyos voltam benne, hogy egyszer a valóságban is leszalad a sínrol. Én tudom meg eloször, mert ki gondol más ilyen dologra? Én a vonatokra mindig vigyázok, hogy a sínen maradjanak, és ha lefutnak, akkor? Akkor már minden lehetséges, semmi  sem tilos. Szaladok, leakasztom a templomkulcsot? feltárom a nagy templomajtót, és ha a kötéllel nem tudom megmozdítani a nagyharangot, akkor fel egyenest a toronyba, ott verem félre a harangokat. A toronyablakról nézem, hogyan torlaszolják el  ölfákkal a vonat útját.?

?Lekísértem õket az állomáshoz, azután kiszálltam a kis város utcáin, s végül visszatértem a szállóba, ahol elnyújtózkodtam a pamlagon s igyekeztem belemélyedni egy regénybe. De a mese oly sekélyes volt s oly jelentéktelen ahhoz a mély titokhoz képest, a mellyel foglalkoztunk, hogy figyelmem a képzelet országából folyton a valóságra terelõdött. Végül el is dobtam a könyvet s belemerültem teljesen a mai nap eseményeinek lefolyatásába. Föltéve, hogy ez a szerencsétlen fiatalember színigazat beszélt, vajon micsoda pokoli dolog, miféle teljesen váratlan, rendkívüli esemény történhetett, azalatt a rövid idõ alatt, amely eltelt, míg távozott atyjától s míg kiáltására újra visszarohant hozzá? Rettentõ dolognak kellett történnie! De minek? Vajon a sérülések nem árulhatnának-e el valamit orvosi tapasztaltságomnak? Csöngettem, s bekértem a helybeli hetilapot, amely szó szerint közölte a nyomozás eredményét. Az orvos vallomása megállapította, hogy a bal koponyafalcsont hátsó harmadát és a nyakszirtcsont balfelét bezúzta valami tompa fegyvertõl eredõ súlyos ütés. Megjelöltem a leírt helyet a saját fejemen. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen ütést csak hátulról mérhettek az áldozatra.?

Az emberi butaság történetéről írott trilógia (Az emberi butaság kultúrtörténete; Új butaságok az emberi butaság kultúrtörténetéből; vége az emberi butaságnak), amelyet most – a régebbi három kötet anyagát tematikai szempontoknak megfelelően egyesítve – átadunk az olvasónak, talán az író legjellemzőbb műve. Az emberi gyarlóságok és szenvedélyek olykor elképesztő panoptikuma, mintegy az emberi művelődés történetének visszája bontakozik ki a könyv lapjairól, de oly módon, hogy az író felvilágosult gondolkodása és igazságszeretete mindig a társadalmi és kulturális haladás nagy eredményeinek, céljainak árnyékában láttatja a századok során burjánzó butaságokat, aljasságokat.

Mint ahogy a Vörös és fekete két színe a katonai egyenruhát és a papi reverendát, ebben a regényben a vörös és fehér a radikális, köztársaságpárti forradalmiságot és az ?ultra? maradiságot, reakciót jelképezi. Stendhal a becsvágyai és szerelmei közt egyen-súlyra nem lelo bankárfiú, Lucien történetén keresztül a polgári társadalom fölött mond ítéletet. Lucien Leuwent megundorodva attól, hogy minduntalan a nép ellen küldik harcba, végül is hátat fordított sorsának és korának.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel ,,termelték" a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat. 

A császár arcképe jelent meg képzeletében, a hullámos, szőke haj, a halvány rózsaszínű gyöngyházarc, a sötétkék szem, a bájos mosoly, a gyermekes ajak. Zsófiához hasonlított, mintha fivére lett volna.Néha ez a kép álmában is megjelent előtte. Ilyenkor nem tudta megkülönböztetni, hogy az ifjút vagy a lányt látta-e. Mindkettőt szerette. Valamikor egész Oroszország szerelmes volt a szép ifjúba.– Szeretném, ha minden ország köztársaság lenne. Ez az államforma felel meg legjobban az emberi jogoknak – szokta mondani Sándor, gyermekesen mosolyogva. A csugajevói vérfürdő után pedig, amikor tizenkétezer embert korbácsoltak véresre, Arakcsejev keblére omolva zokogott. Andrejics Alexis, barátom, tudom, hogy milyen nehezére esett ez érzékeny szívednek!