Najnovšie - Umenie strana 25 z 25

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Iványi-Grünwald Béla (1867-1940) A magyar művésznövendékek számára a hazai képzés csak a kiegyezés után, 1871-ben indult meg az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképzűben. A rajziskola elsű tervezetét még Eötvös József dolgozta ki, de csak Pauler Tivadar kultuszminisztersége idején nyitotta meg kapuit. A hazai művészképzés egyre sürgetőbb elindulását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nagy érdeklődésre tekintettel a következő miniszternek, Trefort Ágostonnak hamarosan új épületről kellett az iskola számára gondoskodnia. Az iskola az 1876-1877-es tanévre készült el az Andrássy úton, az 1861-ben alakult Országos Magyar Képzőmûvészeti Társulat székháza mellett. A millenniumi évben, a Hősök terén felépült "új" Műcsarnok megnyitásáig ez lett a hazai közönség legkedveltebb kiállítóhelye. A XIX. századi magyar festészet két fontos pillére az id. Markó Károly fémjelezte romantikus tájképfestészet és a müncheni indíttatású történelmi festészet. Legszebb éke pedig a Párizsban élő Munkácsy Mihály művészete volt, amely minden ifjú festő számára a művészi siker ígéretével kecsegtetett. A század második felében született művésznemzedéknek ezekkel a "terhekkel" is meg kellett küzdenie. A fiatal nemzedék München és Párizs pezsgő művészeti közegében kereste saját ideáját, művészi stílusát. Ide tartozott Iványi-Grünwald Béla is, aki egyike volt a magyar festészet sorsfordító személyiségeinek.

Barcsay Jenő (1900-1988) Barcsay Jenő a huszadik századi magyar művészet messze kimagasló alakja, hat évtizeden át erkölcsi és szakmai mércéje, közvetve és közvetlenül generációk meghatározó mestere. Életrajza szakmai életrajz, mert amióta tizenkilenc esztendős korában, 1919-ben elhagyta erdélyi szülőföldjét és a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, biográfiájának fordulatai és eseményei kizárólag pályafordulatok és a művészet történetének eseményei. Családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Olyannyira csak a hivatásának élt, személyes históriája olyannyira egy, a közösségnek alkotó festő históriája, hogy a könyvvégi életrajzban sem találni egyebet, mint kiállítások, ösztöndíjak, megbízások és elismerések adatait.

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Kokas Ignác (1926-2009) Különleges esemény színhelye volt 1996. március 3-án a Fejér megyei Vál község. Az utcán ünneplőbe öltözött helybéliek és vendégek nyüzsögtek, a járókelőket pálinkával, borral és pogácsával kínálták, az autók nem fértek el az útszélen, de az esemény csak külsőségeiben hasonlított búcsúra vagy esküvőre. Kokas Ignác festőművészt ünnepelte a szülőfaluja hetvenedik születésnapján. A templomtorony aljában alkalmi kiállítást rendeztek képeiből és a róla megjelent újságcikkekből, közéjük váli borokkal teli edényeket állítottak, aztán mire a polgármester az iskola kémiatermében a díszpolgári oklevelet meg a gyűrűt átadta a mesternek, valóságos lakodalmi hangulat alakult ki az ünneplő közönség körében. Mindenki ott volt, kézszorongatások, emlékek idézése, ismerősök évtized múltán való lapogatása és büszkélkedése az azóta született vagy már éppen felnőtt gyerekekkel. Ki az a festő, és milyen az a festészet, amelynek ilyen atyafiságos, protokollmentes és őszinte falusi tisztelgés jár korunkban? Kokas Ignác festőművész az élő magyar piktúra kiemelkedő mestere, a huszadik századi modern művészet egyik megújítója, igen bonyolultan egyéni képek alkotója. Akkor, ott, az ünnepi felajzottságban sem hitte senki, hogy Vál minden lakója ugyanolyan értője a festő életművének, mint a köszöntésére ugyancsak megjelent műgyűjtők és művészettörténészek. 

Szinyei Merse Pál (1845-1920) A XIX. század nagy találmánya a világkiállítás, ahol először szembesülhetett a Föld népessége önmaga képével. 1873-ban a soron következő, ötödik rendezvény helye Bécs volt, ahol majdnem félezer kiállító jelent meg Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika országaiból. Számunkra a bécsi világkiállítás különösen fontos volt, mivel a kiegyezés utáni Magyarország ekkor lépett először a világ elé önálló államként. Nagy várakozás előzte meg a képzőművészeti anyagot, amely az 1855-ös párizsi világkiállítás óta a tárlatok központi részévé vált. A kiállítások egyben művészettörténeti eseménynek is számítottak, ahol a világművészet fejlődése jól követhető volt. Magyar részről a kiállításra való felkészülés jelentős anyagi áldozatokkal már évek óta folyt a Kultuszminisztérium égisze alatt.

Mednyánszky László (1852-1919)Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének titokzatos, karizmatikus személyiségű festőzsenije volt. Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását, amelyet valójában sohasem talált meg. Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat, arisztokrataként, a maga mélységében mutassa meg a nagyvárosok nincstelen szegényeinek sorsát, olykor életmódjukkal is azonosulva. Gondolatai, érzései, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki-testi szenvedéseiről mérhetetlen súlyt helyeztek rá. Az egyetlen megnyugvást – jóllehet mindig csak átmenetileg – maga az alkotás folyamata jelentette számára. Ily módon némileg érthető az a különös jelenség, hogy – más művészekkel ellentétben – képeivel csak addig törődött, amíg dolgozott rajtuk, a művek sorsa nem érdekelte. Hiányzott belőle a pénz utáni sóvár vágy, a hiúság, a konszolidált életmód igénye, mindaz, amire mások oly sokat áldoztak: a jól felszerelt, elegáns műterem, a jómódú magánmegrendelők, az állami megbízások, kiállítások, kitüntetések, s bár mindez elérhető lett volna számára, őt nem érdekelte. Egész életében megszállottan dolgozott a maga által választott mostoha körülmények között, szegényesen berendezett, fűtetlen, többnyire külvárosokban bérelt műtermekben vagy a természetben, kilométereket gyalogolva, élményeit sebtében vázlatkönyvekbe rögzítve. A magyar festészet történetében az egyik legnagyobb életművet hozta létre, hiszen ezernél több festmény és rajz alkotójaként ismerjük. Minden motívum, amelyet felfedezett a maga számára, a mélységek felkutatását szolgálta, ezért válhatott ösztönösen a hagyományos műfajok megújítójává. Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatják, tájképei, saját lelkének misztikus tájait tárják fel, életképei és háborús képei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták. Saját lelkének önmaga számára is titokzatos rejtélyei késztették arra, hogy befogadjon mindent, ami új, legyen szó művészi stílusokról, számára ismeretlen vallási irányzatokról vagy akár divatos szellemi áramlatokról, tökéletesen azonosulni tudott ezekkel. Mindezeket az ismereteket – főként pályakezdő ifjú éveiben, arisztokrata származásának előnyeit felhasználva – művészekkel, művészettörténészekkel, f

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerû A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Paál László (1846-1879) Tizenkilencedik századi festészetünk költői ihletettségű, őstehetséggel megáldott művésze volt Paál László (1846-1879). A képeiből sugárzó erő, érzelemgazdagság és magas szintű festői tudás késztette Lázár Béla művészettörténészt arra, hogy e rövid életű és tragikus sorsú festő nyomdokait követve feltárja életútját, s műveit a közönséggel megismertesse. Bejárva a művész pályafutásának fontos állomásait, Düsseldorfban, Párizsban és Barbizonban dokumentumok és művek után kutatott, és felfedezéseit a róla írott első monográfiában tette közzé. 

Robusztus egyéniség széles gesztusokkal, lenyűgöző rajztehetség, munkabírása kimeríthetetlen: pályatársak, tanítványok őrizték meg így emlékirataikban Aba-Novák Vilmos „mozgékony, nyitott ‘naturbursch’, jópofa” alakját, aki „ingre, gatyára vetkőzve dolgozik”, aki „fenntartás nélkül közlékeny, mindent elmesél (tömény epika).” „Elragadtatásomnak egyik oka az a varázslatos ügyesség volt, ahogyan rajzolt. […] Az a pontos és tiszta fogalmazás, ahogyan szavakba tudta önteni óhaját, és óhajának indokait, az még külön megdöbbentett. A kézműves és a bölcs szintézisét éreztem benne.”

Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) Csontváry Kosztka Tivadart 27 évesen, iglói patikussegédként, váratlanul érintette meg a művészet. Egy napon a gyógyszertár elé állott egy fával megrakott ökrösszekér, az ökrök bóbiskoltak, s én egy vénypapírra ezt a jelenetet fölrajzoltam. Iglóról egyenesen Rómába siettem, ahol több hónapi tanulmányozás után arra határoztam el magamat, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom. Rómából Eszékre kerültem gyógyszerésznek, ott lepett meg Munkácsy Pilátusának a híre, s nekem ezt látnom kellett Budapesten. Egy évre rá Párizsban azon tűnődve, hogy győzzem le a nagy nehézségeket? Segíteni senki sem segít. Komoly tervvel siettem haza, s Gács községben nyitottam gyógyszertárt, ahol néhány évig lankadatlan szorgalommal oda jutottam, hogy gyógyszertáram adósságmentesen állott, s amikor már száz koronát havonta jövedelmezett, bérbe adva, elmentem Münchenbe a Hollósy iskolájába, rajzolni természet után. Hat hónap után Münchenből b. Liezen-Mayer Sándor barátom tanácsára Karlsruhéba mentem Kahlmorgen tanárhoz, aki három hó után Itáliába küldött. Én a dalmát partokon festve csak Raguzáig értem, s innen a düsseldorfi akadémiára utaztam föl, ahol az igazgató tudtomra adá, hogy már többet tudok s iskolára szükségem nincsen. Elutaztam hát Párizsba, a Julien-akadémiába iratkoztam be, de vesztemre, mert ott nem engedték meg a szabad rajzolást. Azt a formát, amit a franciák reám akartak kényszeríteni, egyszerûen visszautasítám. Így kerültem ki az akadémiákból egyenesen Pompejibe, ahol egy nagyarányú festménybe bele is fogtam. Ezek után évről évre hol, mit s minő haladással festék, egészen az 1904. évben Athénban festett Jupiter-templomig: ez az első festmény, amelyen már vásznat nem lát a szemlélő. Végül föl kell említenem, hogy a New-York Herald kritikusa egyenest kimondá, hogy minden a világon létező festmény túl van szárnyalva, ezt a hatást csak húszévi komoly munka után vártam, s hogy előbb következett be, a Teremtőnek köszönhetem és senki másnak. Írta le Csontváry a tanulóévek és az első sikerek történetét az 1908-ban, a fővárosi Iparcsarnokban rendezett kiállításának katalógusában.

Szőnyi ?István (1894-1960) Az igazi művész minden korban megkísérli meghódítani az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a remekművekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky János szerint ez a valódi realizmus. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Szőnyi István epreskerti műtermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: „Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyörű, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent.” Ha Szőnyi István művészetének lényegét szeretnénk néhány szóban összefoglalni, akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, melyre manapság oly sokan vágyunk. Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra, akkor sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét. Majd az ötvenes évek abszurd korszakának túlélésére is volt elég belső tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is véglegesen elhagyta az országot. Passuth Krisztina egyik tanulmányában ennek magyarázatát abban látta, hogy Szőnyi István tudta magáról: „stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül – egyszerűen jó festő”. Harmóniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.

Most minden korábbi Czóbel-albumnál bővebb kép- és dokumentumanyagot ölel fel a kiadvány. A művész életútját nemcsak olvashatjuk, hanem képeken is végigkísérhetjük.

Itt nem ugyanazokról a sztárokról van szó, akikkel nap mint nap találkozunk a neten, a tévében, a lassan minden médiára rátehénkedő pletykarovatokban. Nem ugyanazokról a sztárokról, bár sokszor ugyanazokról az emberekről. A Hollywood-galaxis történetében egyetlen valódi állócsillagot sem találtam, aki kizárólag a nevéből élt volna, mint a celeb, aki „arról ismerszik meg, hogy ismerik őt”. Itt a filmművészet óriásairól lesz szó, akiket nem a sajtó és a tömeghisztéria, hanem saját művészi és emberi teljesítményük emelt a csillagok közé. Tiszteljétek az igazi sztárokat! Azért lettek ők az igazi sztárok, mert van miért tisztelni őket! A szárnyas közhely így szól: a legnagyobb sztár is csak ember. No igen, de miféle? Alighanem mégiscsak másféle... A különbség nem abban mérhető, hogy ő az, aki a legszexisebb Armani vagy Chanel-kreációkban jelenik meg, aki örökké botrányokba keveredik. Igen, a sztár, még a legnagyobb is, ugyanolyan sérülékeny, keményen robotoló, betegségekkel és más bajokkal viaskodó, saját képességeiben is kételkedő ember, mint mi valamennyien. Csakhogy neki van egy titka, melynek megfejtéséért némelyikünk mindenét odaadná. E titok neve halhatatlanság. Ez az, ami a mozi legragyogóbb csillagait megkülönbözteti tőlünk. Ez az, amiért irigyelni is szabad őket. Ennek a titoknak a megfejtéséhez szeretnék hozzájárulni könyvemmel. (A szerző előszavából)

Egy ?meghökkentően izgalmas és tanulságos könyv a bulvársajtó felszíne mögött alig látható amerikai filmbirodalomról. A siker neve Oscar szerzőjétől. A ricsei születésű Adolph Zukortól és a tolcsvai William Foxtól a modern amerikai sikergyárosokig és Rupert Murdochig terjed a nagy stúdiók regényes története. Ki kicsoda a filmfővárosban, melynek a sztárok csak az arcát adják, nem a lelkét, de még az agyát sem. Mi a stúdiófőnökök, producerek, az ügynökök és a sajtósok helye és szerepe a hierarchiában? A szerző sosem elégszik meg a tudnivalók gondos összefoglalásával. Megnyerő őszinteséggel és minden politikai elfogultságtól mentesen ír olyan izgalmas dolgokról is, hogy németek vagy magyarok alapították a filmbirodalmat, hogy mi az igazság a hollywoodi producerek kicsapongó életmódjáról és alacsony intellektusáról, igaz-e, hogy Hollywoodot európai zsidó bevándorlók alapították és igazgatják napjainkban is? És közben a fantasztikus sikertörténetek: a két magyar származású stúdióalapító hullámvasút-élete, Lew Wassermann, aki a Hollywood királya nevet is kiérdemelte, Michael Ovitz, az ember, akinél Tom Cruise és annyi más világsztár kilincselt, Robert Evans és Don Simpson, az amerikai filmgyártás dúvadjai, és a többiek – kiváló elmék és féktelen szenvedélyek a világsikerek hátterében.

Hollywood-trilógiájának (A siker helye Hollywood, A siker titka a sztár, A siker neve Oscar) első kötetében Bokor Pál azt írja, hogy az Oscart lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt azért tudomásul kell venni, hogy a film világában egy cannes-i nagydíj is legfeljebb csak tekintélyesebb lehet, fontosabb nem. A szerző azon kevesek egyike, akik személyes tapasztalatból ismerik az Oscar-gálák semmihez nem hasonlítható hangulatát és izgalmát. Talán ez indította arra, hogy ebben a könyvében megkísérelje megfejteni az aranyszobrocska elképesztő vonzerejének titkait. A díjat 1927-ben találta ki Louis B. Mayer, az MGM és az Amerikai Filmakadémia egyik alapítója, s az Oscar-szobrocska napjainkban is a legáhitottabb trófeának számít a filmvilágban producerek, rendezők, s mindenek előtt a színészek számára. Az első Oscar-díjas férfiszínész a német Emil Jannings volt, akit A hontalan hősben nyújtott alakításáért díjaztak. A könyv ettől a pillanattól a 80. díjátadásig követi ennek a kulturális és üzleti szempontól egyaránt kimagaslóan fontos intézménynek a történetét, különös tekintettel a magyar Oscar-díjasokra, Rózsa Miklós 3 Oscar-díjas zeneszerzőtől Szabó István rendezőig. Hiszen kevesen tudják, de igaz: az Oscar-díjas magyar filmesek még a magyar Nobel-díjasoknál is sokkal többen voltak.

„Én vagyok a saját múzsám.”– Frida KahloVégre eljött a pillanat: New Yorkban megnyílik Frida Kahlo első önálló kiállítása – és elsöprő sikert arat. Manhattan művészvilága őt ünnepli. Ekkor találkozik a fényképész Nickolas Muray-vel, és szenvedélyes szerelem szövődik köztük.Miután művészként kilépett hűtlen férje, Diego árnyékából, Frida a szerelemben is a saját érzéseit akarja követni. Ám Nick olyasmit kér tőle, ami elsőre lehetetlennek tűnik. Fridának el kell döntenie, mit akar valójában – a művészetben és a szerelemben…A Frida vagyok Caroline Bernard érzékeny, nagy beleérzéssel megírt története a világhírű ikon egy eddig ismeretlen oldaláról.

Ezen képeskönyv 120 év intervallumából összeállított, sajtóban, papíron megjelenő hirdetéseket, reklámokat tartalmaz. Ad hoc jelleggel válogatva. Lehetetlenség volna minden hirdetést előkaparni, ami ezen időszakban megjelent, lévén, hogy az anyag roppant terjedelmes. Nem is ez volt a cél, ez csak egy merítés, mintavétel. Azonban így is elgondolkodtató betekintést nyújt a közületi és magán hírdetések, reklámok világába. Hirdetni és reklámozni nem ugyanaz, de kezdetben jól megfértek egymás mellett, az újságlapokon. A későbbiekben külön rovatot kapott az apróhirdetés, majd már egész kiadványokat meg lehetett tölteni velük, akkora lett a népszerűségük. Mostanság, a világháló korában, pedig igazi régiségnek hat már ezeket az elsárgult papírokat böngészni. A maguk idejében ezek a hirdetmények, hírdetések, közlemények, igen csak élő, eleven tartalmakkal bírtak. Mondhatni, hogy ezek mára inaktívak, holtak lettek. Vannak azért kivételek, mert némely, akkor és most is létező vállalkozás, 100 éves hirdetésé, ma is reklámértékkel bír. Itt van példának okáért a BÁV, (a zaci) amely vállalat, jogfolytonosságát tekintve idősebb, mint az Egyesült Államok. Így ez a mozaik szó ma is érvényben van, reklámot képvisel. Vagy mondhatnánk a Nivea-t is. Ám a hírdetések ezrei olyan információkat hordoznak, melyek mostanra érdektelenekké, kiüressedettekké váltak. Annyi hasznuk maradt, hogy segítenek képet alkotni a múltunkról!     Hirdetni gazdasági és magánéleti szempontokból volt lehetséges a múltban és a jelenben is. Kezdetben míg nem létezett a nyomtatás, már akkor is muszáj volt hirdetnie magát a cégeknek, magánszemélyeknek, ha jót akartak maguknak és a fogyasztóknak. Már az ókori Rómában is cégérek lógtak az utcafronton, az üzletek falán. (Na jó, a „cégér” szó csak a középkorban született meg!) A vásárokban kikiabálták a kikiáltok, hogy ki, hol és milyen terméket árul. (Holmit.) A településeken kidobolták a rendeleteket, híreket. Falragaszok, plakátok jelentek meg időnként, hogy mikor lesz vásár, vagy nyilvános akasztás. Akár a pletyka is jó szolgálatot tett ebben. Az asszonyok vitték a híreket. Most sincs ez másképp a megosztások korában. A tartalom és a forma, állandó változásokon megy keresztül, de a lényege megmaradt. Az, hogy tudomására kell hozni a keresletnek, hogy mikor, hol, és mi kapható. Áru, szolgáltatás? Teljesen új eszközök jelentek meg ebben a tekintetben az elektronika térnyerésével. A kinyomott újságok példányszáma jelentősen lecsökkent vagy zéró lett. Ezért is szórakoztató nézegetni, a régi, kézzel szedett vagy maratással készült nyomdaipari termékeket, mert már újat mond a régi a ma emberének. Ez nem csak a megszűnt újságok esetében igaz. Így vagyunk ezzel, akkor is, ha a történelmet, a régészetet vagy akárcsak a retrót tanulmányozzuk is. Ami elmúlt, nem azt jelenti, hogy nem tud újat adni vagy szórakoztató lenni, ha aktualitását vesztette is. Arról meg nem is szólva, hogy az antikvitások, régiségek piaca egyre inkább felértékelődik a rohanó világban. A könyv- és újságrégiségeké is. Gondoljunk csak bele, micsoda küzdelem folyt azért, hogy sokszorosítani lehessen az írottakat. Eleinte kézzel másolták a szövegeket. Kódexmásolók léteztek. Ahogyan a Bibliát sikerült sokszorosítani, az önálló betűk faragásával, öntésével, szedésével, úgy kezdtek el minden mást is egyre nagyobb példányszámban kinyomtatni. Ez a „robbanás” vezetett el nem csak a könyvek, de az újságok megjelenéséhez is. Sőt, ezt még fokozni is tudták! A linotype technológiával egész sorokat öntöttek ki betűfémből. Ezeket a sorokat zárták össze oldalakká. Aztán ismét forró olvadék lett a szövegből, és megint betűk. Gyorsabbá vált újságot nyomni vele, mint a hidegszedéssel. Naná, hiszen erről szóltak és szólnak ma is az újságok, hogy újat írjanak! A hírek gyorsan elavulnak, amint egy hirdetmény is el tudja veszíteni aktualitását.     A hírdetések világa, roppant mód felélénkült. A kezdeti fekete-fehér nyomtatás is színesre váltott. A kezdetekben, minden mé